2014 legjobb albumai

Mielőtt elkezdeném felsorolni az év legjobb albumait, szeretném hangsúlyozni, hogy 2014 mennyire rossz volt zenei tekintetben. A dallistámon kevésbé érződött, de albumok terén nagyon kevés meggyőző alkotás született. Ezt az is mutatja, hogy problémáim akadtak albumlistám elkészítésekor, ugyanis csak három olyan lemezt hallottam idén, amiről úgy éreztem, megérdemelt helye lehet a top5-ben. A végén azonban mégis sikerült összekaparnom ezt a listát, viszont a korábbi évekkel ellentétben, amikor mindegyik album közel állt a szívemhez, az idei zenei kínálat nem nyűgözött le.

5.) Calvin Harris – Motion

Tavaly még úgy gondoltam, Calvin Harris még a DJ-k közül is kiemelkedően borzasztó, utáltam saját dalait (You’re Not Alone, Sweet Nothing), és kifejezetten irritált az, amit Rihanna Where Have You Been-jével és We Found Love-jával művelt. Mindazonáltal a Summer a nyaram egyik legnagyobb slágere volt, és a Blame is jónak tűnt, úgyhogy úgy döntöttem, adok egy esélyt új albumának. Egyáltalán nem bántam meg, ugyanis a lemez tele van a kislemezekhez hasonló partydalokkal. Az album fénypontja egyértelműen az Outside, melyben Ellie Goudling működik közre – az idei év egyik legjobb száma. Azonban vannak számok a CD-n, amelyeket Calvin egyedül készített, és legtöbbjükben még szöveg sincs. Ezek (mint például a Slow Acid) megtörik az album zseniális buliját, és kifejezetten borzasztóak. A legrosszabb dal azonban mégsem ezek közül került ki, ugyanis ezt a címet az Open Wide (feat. Big Sean) érdemli ki förtelmes hangzásával és undorító – Big Sean-tól megszokott – szövegével. Összességében nem vagyok a Motion nagy rajongója, de relatív tetszett, és ez több, mint amennyit az év legtöbb albumáról elmondhatok.

Zseniális dalok: Outside (feat. Ellie Goulding), Summer, Ecstasy (feat. Hurts)

Rossz dalok: Open Wide (feat. Big Sean), Overdrive, Burnin’

4.) MØ – No Mythologies to Follow

MØ zenei stílusa rögtön megragadott, amikor először hallottam a No Mythologies to Follow-t. A műfaja hasonlít Lana lassú indie pop-zenéjéhez, mégis egy kicsit gyorsabb és kevésbé elvont annál, aminek köszönhetően az album – Lanáéval ellentétben – nem válik unalmassá. A lassú zenét dance elemekkel ötvözi, amiből egy szokatlan és élvezhető lemez kerekedik ki. Ugyanakkor egy-két szám az albumom elkülöníthetetlen egymástól, ezért az album nem annyira megnyerő, mint lehetne.

Zseniális dalok: Dust Is Gone, XXX 88 (feat. Diplo), No Mythologies to Follow

Nem olyan jó dalok: Maiden, The Sea

3.) Lily Allen – Sheezus

A Hard Out Here zsenialitása után alig várhattam, hogy végre meghallgathassam Lily visszatérő lemezét, a Sheezus-t. Összességében az album nagyon jó dance és pop slágereivel (Silver Spoon), lassú balladáival (Miserable without Your Love), közepes tempójú dalaival (Our Time), alternatív alkotásaival (Sheezus) és country-számaival (As Long As You Love Me). Továbbá, mint azt Lilytől megszokhattuk, a lemez szövegei kiemelkedőek. Az album legnagyobb problémája, hogy – valószínűleg a sok különböző stílus miatt – nincs jól felépítve, nem érzi úgy a hallgató, hogy egy jól összerakott darabot hall, hanem inkább mintha a CD különböző dalait különböző előadók vették volna fel.

Zseniális dalok: Silver Spoon, Miserable without Your Love, Hard Out Here, Take My Place

Nem olyan jó dalok: Life for Me, Close Your Eyes, Insincerely Yours

2.) Karmin – Pulses

Az amerikai pop-duó első stúdióalbuma első hallgatásra lenyűgözött, és azóta is minden alkalommal magával ragad. Amikor először hallottam márciusban, úgy gondoltam, 2014 ennél jobbat nem hozhat (tévedtem). Mindent imádok ezzel az albummal kapcsolatban: a stílusát, a zenéit, a hangzását, a szövegeit, a felépítését, mindent. A gyors dance-pop stílusa tökéletesen ellensúlyozódik a lassú balladákkal, véleményem szerint minden pop-lemeznek ilyennek kellene lennie. (A Pulses-ról írtam bővebb kritikát márciusban, itt lehet elolvasni.)

Zseniális dalok: Drifter, What’s in It for Me, Acapella, Pulses

Nem olyan jó dalok: Night Like This, I Want It All

1.) Foxes – Glorious

Foxes már az év legjobb dalai listám élére állhatott, azonban most itt az ideje, hogy az év legjobb albumáért is besöpörje a fődíjat. Debütáló albuma 2014 Trouble-je számomra, megjelenése után egy hónapig mást nem is tudtam hallgatni. Imádom, ahogy az album egyensúlyozik a klasszikus és a modern pop között erős zongoráival és hangsúlyos dobjaival. Egymás után jönnek a tökéletes dalok, egyetlen unalmas, rossz, vagy akár átlagos pillanat nélkül. Habár az album a vége felé egyre kevésbé lesz kiemelkedően jó, a Glorious, majd a záró dal, a Count the Saints visszahozzák a zenei tökélyt. Foxes hangja is említésre méltó, az énekesnő kiemelkedően tehetséges, és annak ellenére, hogy kapott egy Grammy-t, borzasztóan alulértékelt. A Glorious az év legjobb felvétele, lehetetlenség megunni.

Zseniális dalok: Holding Onto Heaven, Let Go for Tonight, White Coats, Glorious

Nem olyan jó dalok: Echo, Shaking Heads