Sziget ötödik nap

Elérkeztem a Sziget utolsó, ötödik napjához ez alatt az egy hetes bejegyzéssorozat alatt.

Utolsó nap lévén illett volna vasárnap korán kimenni, de haza kellett vinni a cuccaim, és amúgy is sokáig aludtunk. Így fél 8 körül értünk ki a fesztiválra, ahol még akkor nem volt számunkra semmi igazán érdekes program.
Miután elbúcsúztunk a Sziget nyújtotta kulináris élményektől, a kivetítőről belenéztünk a NOFX koncertjébe, ami hiba volt, ugyanis addig, amíg csak hallottuk zenéjüket, nagyon jól éreztem magam, meglátván azonban az enyhén agresszívan kinéző punkokat, akik a bandát alkották, teljesen elment a kedvem a folytatástól - nálam a zöld színű haj kizáró egy együttesnél.
Az Outkast koncertjére nem néztünk be, azonban a Hey Ya kiáltásokat elméletben még az Auchan-parkolóból is lehetett hallani, úgyhogy ezt nem tudtuk kivédeni.
Kicsit korábban érkeztünk Calvin Harrisre, hogy relatív jó helyünk legyen, azonban sikerült beleállnunk egy hatalmas pocsolyába, mely minden ugrásnál sárral terítette be lábszárunkat. Nekem azonban valahogy ettől annyira átkapcsolt az agyam, hogy az előző napokkal ellentétben, amikor dühöngtem a sok ostoba ember miatt, inkább jókat nevettem a kellemetlenségeken - azon, amikor a fejünkre öntöttek egy liter limonádét (mely még másnap reggel is annyira ragadt, hogy a fodrász megkérdezte, hogy be van-e lakkozva a hajam), azon, amikor mellettünk egy frissen összejött internacionális és minden bizonnyal hosszú életű pár hogy csócsálja egymás fülcimpáját, valamint azon, ahogy a balunkon álló lány hogy vájja belénk a könyökét minden ugrásnál. Ezzel az attitűddel nagyon jól tudtam bulizni a Calvin Harrisen, aki kifejezetten sok kedvenc számomat játszotta (I Need Your Love, We Found Love, Summer). Az amúgy sem rossz technikájú koncert végén lévő tűzijáték pedig minden elvárásomat túlszárnyalta, így boldogan távoztam az end showról.
Az A38-színpadon lévő fél órás csúszás miatt pedig még sikerült odaérünk a La Roux utolsó számaira, melyek pont a duó legjobb dalai voltak. Nagyon jó volt a hangulat, pedig be se mentünk a tömegbe. A koncertzáró Tigerlily és a Bulletproof a fesztivál fénypontjai közé tartoztak.
A La Roux után hazatávoztam, és egy kifejezetten jó nappal zártam az egész hetes fesztiválélményt.
Legjobb koncert: La Roux
Nap színvonal: 7,5/10

Sziget negyedik nap

Azt hiszem, ez lesz az eddigi legsemmitmondóbb és egyben legrövidebb poszt a blogomon, mert a szombat lineupjának selejtességére már előzetesen rájöttem - eredetileg ezt a napot akartam kihagyni, nem a keddet. Végül az, hogy a color party-t szombatra tették, győzött meg arról, hogy el kell mennem aznap is a Szigetre.

Mivel lényegében a color party volt az oka annak, hogy nem hagytam ki a szombati napot, és a koncertek nem vonzottak annyira, 19:00-ra mentünk ki a Szigetre... illetve ez volt tervbe véve, ugyanis szobatársaim lassú készülődése miatt 20 perc késéssel értünk oda, ezzel lekésvén a nap egyetlen jó pontját - de ha már kint voltunk, megnéztük, mit tartogat a fesztivál negyedik napja számunkra.
A Madness-t a korábban már említett készülődés során nyuggerrocknak tituláltuk, úgyhogy arra csak egykét percre néztük be, de nem hagyott bennem mély benyomást. A BossHossból is elkaptunk egykét hangot, de mivel a duó Németországból származik és countryzenét játszik, ez is inkább vicces volt, mint jó.
Ezután következett a Jagwar Ma koncertje, ami talán az egész Sziget mélypontja volt (lehet, hogy már mondtam ezt másik koncertre is). Annyira unalmas, jellegtelen, repetatív és szörnyű volt, hogy a második szám után ki is jöttünk. Illetve csak azt hiszem, hogy a második után, mert a dalokat nem igazán lehetett elválasztani egymástól, mindegyik lüktető dobból, négy hangú szintetizátorból, valamint gyenge énekből állt.
A Prodigy koncertje jól indult, az Omen alatt - mivel az a kedvenc elektronikus számom - hatalmasat partiztam. De ahogy haladt előre a koncert, és a kissé kiöregedett és félelmetes tagok folytatták az előadást több negatív gondolat is felötlött bennem velük kapcsolatban. Egyrészt a mellettem álló lány könyöke a bordáim között, másrészt az, hogy milyen szomorú lelki világa lehet egy olyan embernek, akinek még a zenéjébe is ennyi agresszió tükröződik át - erre a rapper (?) üvöltése is ráerősített. A party mindazonáltal jó volt, a nagy slágereket (pl. Firestartet) pedig élvezet volt hallgatni, a kivetítésre rakott effektektől viszont a koncert végére már lüktetett a fejem.
A Crystal Fighters annyira nem érdekelt, hogy ott várjunk rá a melegben és a tömegben háromnegyed órán keresztül, úgyhogy inkább kivonultunk. Út közben elkaptunk egykét hangot legutáltabb bandám, a Budapest Bár előadásából, ami pontot tett az i-re.
Nap színvonal: 2/10
Legjobb koncert: The Prodigy

Sziget harmadik nap

A csütörtök után tudtam, hogy a Sziget innentől csak rosszabb lesz, hiszen a hétvégi lineup közel sem volt annyira megnyerő számomra, mint az első két napi - mégis lelkesen vágtunk neki a pénteki napnak.

Napunk az előzőeknél később, 17:45-kor indult, ugyanis a Nagyszínpadon késő délután kezdődő Cee Lo Green előtt semmi olyat nem találtunk, ami érdekelt volna minket. Később azonban azt is megbántuk, hogy egyáltalán az amerikai énekes koncertjére elmentünk - Cee Lo ugyanis förtelmesen rossz showt adott. Kifejezetten irritáló hangon énekelt, nem volt színpadi jelenléte, gyakorlatilag egy helyben állt egész végig. A legkínosabb pillanat az volt, amikor pólóját felhúzva kivillantotta még ruhában sem mutatós hasát. A koncertet mégis akkor hagytuk ott, amikor a második számunkra teljesen ismeretlen fekete rappert invitálta fel a színpadra, hogy performáljon helyette, amíg ő hátul pihen.
Cee Lo Green showjáról tehát átmentünk az A38 sátorban fellépő Band of Skulls koncertjére, akik - bár nem ismertük egy dalukat sem - jó zenét játszottak, és élvezhető koncertet adtak.
Utána - mivel sem a Manic Street Preachers, sem Angel Haze nem érdekelt minket annyira - élelemért néztünk, de azért evés közben belehallgattunk mindkét koncertbe. A bandából szinte semmi nem maradt meg, tehát minden bizonnyal unalmas volt, az amerikai rapper pedig annak a tipikus fajtának hallatszott, aki inkább üvölt, mint rappel. Összességében, azt hiszem, jó, hogy nem mentünk be egyik koncertre sem.
Az estét Kelis zárta számunkra, aki egy órát késett - még az egész napos fél órás csúszáson felül is további felet. Érdekes volt azonban, hogy mivel az énekesnő az elmúlt években teljesen átalakult stílusát tekintve, dalait is másképp adta elő. Kelis új, művészies, dívás stílusához remekül illett, hogy a Calvin Harris-szel közös Bounce-ban az amúgy hallhatóan gép generálta zenét a koncerten egy trombita játszotta. Csalódás volt azonban, hogy a Milkshake-ből - a legjobb és leghíresebb számából - alig két percet énekelt csak, és nem adta elő végig a dalt.
Az eső, a tömeg és a fáradtság miatt Kelis után hazaeredtünk, habár azt hallottam, hogy a Klaxons-koncertre megérte volna ottmaradni.
Nap színvonal: 5/10
Legjobb koncert: Kelis

Sziget második nap

A szerda után újult erővel és lelkesedéssel (melyet a -1edik nap megtépázott) tértünk vissza az új nevén Óbudai szigetre, hogy megnézzük az általam legjobban várt lineuppal rendelkező csütörtöki napot.

Az időjárás nem kedvezett nekünk, ugyanis egész délelőtt és kora délután szakadt az eső, de ez nem tántorított el bennünket: mire a Mary Popkids koncertje délután négykor elkezdődött, mi már a Nagyszínpad előtt várakoztunk előző napi helyünket megtartva, a harmadik sorban. A magyar együttes zenéje nem volt rossz, azonban a zivatar, valamint az, hogy a tervezettnél egy órával később értünk ki a fesztiválra teljesen elrontotta a hangulatomat, így valahogy nem tudtam élvezni az amúgy is felejthető partit. Habár az énekesnőnek jó hangja volt, a színesbőrű énekes (igen, nem tudom a neveket) minden igyekezetével azon volt, hogy elfeledtesse az emberekkel, hogy az időjárás ellenük dolgozik, Sanyóca nekem azóta antipatikus, hogy először kinyitotta a száját a VIVA műsorvezetőjeként.
17:45-kor azonban teljesen felpezsdült a hangulat, amikoris a Bastille megkezdte koncertjét. Eleve az, hogy a Bad Blood-dal kezdtek, tökéletes alaphangot adott a shownak, hiszen szerintem ez az együttes legjobb dala, ráadásul pörgős, mégsem olyan sablonosan slágeres, mint a Pompeii. Ahogy előrehaladt a koncert, elállt az eső, és egyre jobban élveztük a csütörtöki napot, megnyílt előttünk a Bastille performanszának legfőbb erénye, mégpedig a spontanaitás és a közvetlenség. Dan egyrészt nagyon vicces volt, és az egész közönséggel úgy kommunikált, mintha a legjobb barátai lennénk. A zseniális humorérzékű énekes ilyeneket mondott, hogy "Sing along! Please?" vagy "Is everybody feeling allright? Well, not for too long, because we're going to sing our super depressing song right now. Yaay". További pozitívum, hogy ő volt az egyetlen külföldi előadó (legalábbis azok közül, akiket láttam), aki magyarul is megköszönte a nagyérdeműnek az ovációt, valamint, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott a színpaddal szemben lévő legalább 20 méter magas emelvényre, és ott énekelt végig egy dalt.
A Bastille után elérkezett az a pillanat, amire a legjobban vártam a Szigettel kapcsolatban: Lily Allen fellépése. A brit énekesnő showja már akkor is megnevettetett és lenyűgözött, amikor még csak a színpadot rendezték át, ugyanis felvittek 20 gigantikus cumisüveget - ezek között performált Lily egész koncert alatt. Azonban annak ellenére, hogy alapvetően jó volt kedvencem előadása, főleg mert játszotta két kedvencemet is tőle (Hard Out Here és The Fear) több dolog is hibádzott benne. Egyrészt az énekesnő nagyon dekoncentrált volt, időről időre hátrament a backstagehez ezért-azért, a Somewhere Only We Know alatt pedig elfelejtette a dal szövegét. A táncoslányok is roppant kínosak voltak, inkább hatottak fölöslegesnek és erőltetettnek, mint látványosnak. De a legzavaróbb számomra az volt, hogy senki nem partizott rajtam kívül, mindenki a következő koncertet várta már.
Ami el is érkezett idővel és nagy nyomakodások után. A Macklemore & Ryan Lewis koncert - melyen jó helyen álltunk - meglepően jó volt. Habár a duónak annyira kevés dala van, hogy Mackelmore inkább beszélt, mint énekelt, a közönség őrjöngött a másfél órán keresztül. A rapper látszólag nagyon odavolt Budapestért és a magyar rajongóiért, hiszen folyamatosan minket dicsért, mi pedig ezért őt éljeneztük. Ez volt az élet körforgása csütörtök este fél 10-től 11-ig. Ennek megkoronázása az volt, amikor a végén piros-fehér-zöld (illetve elfuseráltan narancs-fehér-zöld) konfettik hullottak alá, és a rapper egy magyar zászlót lengetve futott ki a kifutóra. Mindezek mellett, amikor Macklemore rappelt, az is elsőrangú volt: kevés az olyan rapper, akik élőben is jól teljesítenek, de az idei Grammy-sztár közéjük tartozik. A végén lévő enyhe 20 perces monológ elég furcsa volt, amikor személy szerint bemutatta a bandáját, boldog születésnapot kívánt a táncosának, megjegyezte, hogy hegedűse magyar, és még egy párszor hízelgett a nagyérdeműnek. Ezután pedig, csak hogy ne dumával zárja a koncertjét, eljátszották az egyébként a show közepén már elhangzott Can't Hold Us-t - immár másodszorra. Összességében azonban a Sziget legnagyobb partiján vehettünk részt.
A Stromae-re is menni szerettünk volna, de mivel betelt, az A38 sátor előtt pedig további 10ezer ember állt, inkább hazavonultunk, melyet - mint később a botrányokról szóló cikkekből megtudtuk - jól tettünk.
Legjobb koncert: Bastille
Nap minősége: 10/10

Sziget elsö nap

Mivel kedden nem mentem ki a Szigetre, a szerdával folytatom kritikámat/élménybeszámolómat a fesztiválról. Azoknak az embereknek, akikkel együtt szigeteztem, több mint a fele ezt a napot várta legjobban, de nekem a csütörtök mindig kecsegtetőbb volt - de azért a szerda is nagyon élvezhető volt.

A napunk Jake Bugg koncertjével kezdődött, aki délután négytől performált a Nagyszínpadon. Az alig 20 éves brit énekesnek egy száma fogott csak meg engem a fesztiválra való zenei felkészülés folyamán - ez a koncerten is változatlan maradt. A Two Fingers alatt tök jót buliztunk, de egyébként a koncert számomra inkább volt jellegtelen, mint jó. Jake hangja amúgy sem volt a kedvencem - szerintem elég gyenge és éretlen - de ez a fellépés közben fokozottan átjött. Az énekes továbbá szinte alig mozgott a koncert közben, egyszer sétált ki csupán a roppant hosszú kifutóra. Összességében azonban jó napnyitó előadás volt annak ellenére, hogy egy későbbi idősávban gyenge lett volna.

Utána következett az Imagine Dragons, akik miatt megvettem a hetibérletem, és akik fellépését talán legjobban vártam az egész fesztiválon. Mivel már Jake Bugg-ot is végighallgattuk, nagyon jó helyünk volt, a harmadik-negyedik sor közepén álltunk. A Dan Reynolds vezette banda nemcsak zseniális bulit csapott a közönség sorai között, de elsőrangú koncertet is adott. A színpadon elszórt hatalmas dobok nagyon jó látványt nyújtottak, és a felerősített basszus a daloknak is kedvezett. Dan roppant energikus volt, végig ugrált, énekeltette a közönséget, kommunikált a rajongókkal. A setlist érdekes volt, hiszen az együttes a végére sűrítette összes nagy slágerét (On the Top of the World, Demons, Radioactive) - az egyik legjobb pontja mégis az volt, hogy a Catching Fire-höz készült Who We Are-t is előadták, amit kevesen ismertek ugyan, én viszont remekül buliztam rajta. A legnagyobb parti mégis akkor tört ki, amikor a banda a Song 2-t kezdte el játszani a blur-től. Az amúgy is nagyon jó hangulatú dal közönségfelfokozó hatásán az is dobott, hogy azt még azok is ismerték, akik nem az Imagine Dragons, hanem a későbbi fellépők miatt álltak ott az első sorokban. Összességében a fesztivál legjobb koncertje volt véleményem szerint.

A 19:30-kor kezdődő Placebo előtt úgy döntöttünk, kivonulunk a közönség közepéből látván, mennyi elvetemült és agresszív rajongó próbál előre törekedni a rockbanda koncertje előtt. Az együttes viszont még a hátsó sorokból is jó volt. Habár a reflektorok színváltakozásán kívül semmi nem történt a színpadon, a Placebo zenéje annyira jó, hogy még így is öröm volt hallgatni.
Az encore-ról azonban eljöttünk, hogy odaérjünk a Tom Odell végére, és halljuk az énekes leghíresebb dalát, az Another Love-ot. Korán érkeztünk, és még két dalt végig kellett hallgatnunk, mire a brit énekes eljutott legnagyobb slágeréhez. Ez alapján a három dal alapján Tom koncertje elég unalmas volt, nem igazán történt semmi. Ott ült a zongoránál, az együttes játszott, világoskék reflektorfény világította meg a színpadot, az énekes néha énekelt (habár a vokál nélküli részek fölényben voltak), de nem igazán történt semmi abban a 15 percben, amíg ott voltunk.

A Skrillex előtt olyan messze vonultam a Nagyszínpadtól, amennyire csak tudtam (hiszen ha egy elromlott konyhai robotgépet akarnék hallgatni, azt otthon is megtehetném), és Miles Kane koncertjére mentem. Az énekes az A38 sátorban játszotta könnyű rockzenéjét, és egy jó koncertet adott.

Utána következett a Clean Bandit, melyet nagyon vártam, hiszen nagyon szeretem a zenéjüket. A koncert eleje azonban egyáltalán nem volt jó, mivel a hangosítással probléma adódott, és az első négy szám közben (melyek közé tartozott a személyes kedvencem, a Dust Clears is) a hegedűt és az énekesnőket alig lehetett hallani. Miután a technikát megszerelték, sokat javult a színvonal, azonban egy idő után feltűnt, hogy akkor is lehet hallani a vonós hangszereket, amikor senki nem játszik rajtuk. Ennek ellenére a Rather Be közben lelkünket is kiadva ugráltunk-énekeltünk.

Eredeti terv szerint maradtunk volna R3hab-re és Madeonra, azonban ez utóbbi DJ az utolsó pillanatban lemondta a fellépését, így a Clean Bandit után hazaindultunk.

Legjobb koncert: Imagine Dragons

Nap minősége: 9/10

Sziget -1-edik nap

Idén végre először olyanok voltak a körülmények (mind a headline, mind a nyári programom), hogy kijutottam a Sziget Fesztiválra. Mivel 7 napos bérletem volt, minden napról fogok írni egy bejegyzést ide - kivéve a keddről, mert akkor nem voltam kint.

A hétfő a hatalmas sorbanállással kezdődött, hiszen annak ellenére, hogy a sátorozóknak volt egy teljes hétvégéjük a beköltözésre, sokan nagy bőröndökkel érkeztek a fesztiválra még a -1-edik napon is. Következésképpen az Ivan & the Parazol első feléről lemaradtunk, de a Sziget-himnusz úgyis a záródal volt, úgyhogy nem hiszem, hogy sokat vesztettünk volna. Rólam köztudott, hogy nagyon nem kedvelem a magyar zenét, az együttes mégis egy tök jó koncertet adott, amin lehetett rendesen bulizni.
A magyar zenekar után az orosz ska-banda, a Leningrad showja következett. Azt hiszem, életemben nem röhögtem még ennyit egy koncerten, pedig megéltem már roppant vicces előzenekar produkciókat. A Leningrad első mulatságos vonása, hogy oroszul énekelnek, ami már magában is mókás, nemhogy ha két 40 éves pasi adja elő egy 50-fős ska-bandával a háttérben (a ska, mint műfaj szintén vicces). De a legjobb, azt hiszem, az együttes énekesnője - akit nemes egyszerűséggel orosz ribanc lévén Svetlanának kereszteltünk - volt, aki Miley Cyrus-t is megszégyenítő módon rázta a seggét, elégítette ki orálisan és kezével egyaránt a mikrofont, és csapkodta a fenekét a több mint egy órás koncerten.
Utánuk a The 1975 következett, aki meggyilkolta az egész baráti társaságom bulikedvét. Az összes számuk ugyanolyan volt, a zenéjük semmilyen, az énekes pedig minden bizonnyal annyira be volt lőve, hogy azt se tudta, melyik bolygón van. Abban a fél órában, amit láttunk, végig a haját túrta, felejthető egyszerűséggel énekelt, és dölöngélt. A pohár mégis akkor telt be, amikor levette inkább ruhának titulálható felsőjét, és kivillantotta roppant szépen kidolgozott has- és mellizmait. Így a koncert végéről inkább elmentünk egy kis kaját keresni.
A Tankcsapdát értelemszerűen kihagytuk, még a közelébe se mentünk a magyar metálbanda koncertjének több okból: egyrészt, mert a zenéjüktől kijön rajtam a migrén, másrészt pedig mert el tudom képzelni, hogy a Tankcsapdáért rajongó közönség milyen szolidan viselkedhetett a show közben.
Az estét megkoronázni hivatott Blink-182 szintén roppant gagyi volt, hiszen számomra - habár stúdióverzióban tetszettek a számaik - olyan volt a koncert, mintha két számot (egy gyorsat és egy lassút) játszanának felváltva. Ez alól az egyetlen kivételt legnagyobb slágerük, az All the Small Things jelentette.
Ezzel önmagában nem lett volna semmi baj, de a Blink amúgy is enyhén kiöregedett tagjai egyáltalán nem énekeltek jól, megszólalásaik pedig olyan nevetségesen ostobák voltak, hogy minden beszédszünetben fel kellett röhögnünk. A káromkodásokkal teli koncertet megkoronázandó a Family Reunion-nal zártak, melynek a szövege kizárólag káromkodásokból áll. Ehhez a dalhoz stílusosan egy égő FUCK-felirat is társult a színpadtechnika részeként.
Legjobb koncert: Leningrad
Nap minősége: 5/10