Best songs of 2014 [English]

Before I start with my chart of the best songs of 2014, I'd like to shortly summarize the year in music a little bit. In my opinion, 2014 was a really weak year in music, which is perfectly proved by the difference in the quality of the songs mentioned in my year-end charts last year and this year, and the pathetic Grammy-nominees.

2014 legjobb dalai

Albumlistát már évek óta csinálok, azonban a dallista még egy új hagyomány, - tavaly csináltam először - így még csiszolom. Míg tavaly csak top20-at készítettem, és csak a top10-hez írtam kommentet, idén már top25-öm van, és minden dalról részletesebben is kifejtem a véleményem. Továbbá idén majd angolul is lehet olvasni ezt a bejegyzést tekintettel magyarul nem tudó barátaimra.

Mielőtt azonban leírom az év 25 dalit tartalmazó listám, pár szóban kifejteném véleményem a 2014-es zenei évről. Összességében azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem volt egy jó év. Tavalyi listámat átnézve sokkal jobb dalokat adtak ki 2013-ban, mint idén, és ezt listáim is tükrözik. Azonban 2014 leginkább nem számok terén mutatta meg gyengeségét, hanem albumok terén, azokat pedig egy másik posztban fogom részletezni. Jöjjék hát a dallista!

Sziget ötödik nap

Elérkeztem a Sziget utolsó, ötödik napjához ez alatt az egy hetes bejegyzéssorozat alatt.

Utolsó nap lévén illett volna vasárnap korán kimenni, de haza kellett vinni a cuccaim, és amúgy is sokáig aludtunk. Így fél 8 körül értünk ki a fesztiválra, ahol még akkor nem volt számunkra semmi igazán érdekes program.
Miután elbúcsúztunk a Sziget nyújtotta kulináris élményektől, a kivetítőről belenéztünk a NOFX koncertjébe, ami hiba volt, ugyanis addig, amíg csak hallottuk zenéjüket, nagyon jól éreztem magam, meglátván azonban az enyhén agresszívan kinéző punkokat, akik a bandát alkották, teljesen elment a kedvem a folytatástól - nálam a zöld színű haj kizáró egy együttesnél.
Az Outkast koncertjére nem néztünk be, azonban a Hey Ya kiáltásokat elméletben még az Auchan-parkolóból is lehetett hallani, úgyhogy ezt nem tudtuk kivédeni.
Kicsit korábban érkeztünk Calvin Harrisre, hogy relatív jó helyünk legyen, azonban sikerült beleállnunk egy hatalmas pocsolyába, mely minden ugrásnál sárral terítette be lábszárunkat. Nekem azonban valahogy ettől annyira átkapcsolt az agyam, hogy az előző napokkal ellentétben, amikor dühöngtem a sok ostoba ember miatt, inkább jókat nevettem a kellemetlenségeken - azon, amikor a fejünkre öntöttek egy liter limonádét (mely még másnap reggel is annyira ragadt, hogy a fodrász megkérdezte, hogy be van-e lakkozva a hajam), azon, amikor mellettünk egy frissen összejött internacionális és minden bizonnyal hosszú életű pár hogy csócsálja egymás fülcimpáját, valamint azon, ahogy a balunkon álló lány hogy vájja belénk a könyökét minden ugrásnál. Ezzel az attitűddel nagyon jól tudtam bulizni a Calvin Harrisen, aki kifejezetten sok kedvenc számomat játszotta (I Need Your Love, We Found Love, Summer). Az amúgy sem rossz technikájú koncert végén lévő tűzijáték pedig minden elvárásomat túlszárnyalta, így boldogan távoztam az end showról.
Az A38-színpadon lévő fél órás csúszás miatt pedig még sikerült odaérünk a La Roux utolsó számaira, melyek pont a duó legjobb dalai voltak. Nagyon jó volt a hangulat, pedig be se mentünk a tömegbe. A koncertzáró Tigerlily és a Bulletproof a fesztivál fénypontjai közé tartoztak.
A La Roux után hazatávoztam, és egy kifejezetten jó nappal zártam az egész hetes fesztiválélményt.
Legjobb koncert: La Roux
Nap színvonal: 7,5/10

Sziget negyedik nap

Azt hiszem, ez lesz az eddigi legsemmitmondóbb és egyben legrövidebb poszt a blogomon, mert a szombat lineupjának selejtességére már előzetesen rájöttem - eredetileg ezt a napot akartam kihagyni, nem a keddet. Végül az, hogy a color party-t szombatra tették, győzött meg arról, hogy el kell mennem aznap is a Szigetre.

Mivel lényegében a color party volt az oka annak, hogy nem hagytam ki a szombati napot, és a koncertek nem vonzottak annyira, 19:00-ra mentünk ki a Szigetre... illetve ez volt tervbe véve, ugyanis szobatársaim lassú készülődése miatt 20 perc késéssel értünk oda, ezzel lekésvén a nap egyetlen jó pontját - de ha már kint voltunk, megnéztük, mit tartogat a fesztivál negyedik napja számunkra.
A Madness-t a korábban már említett készülődés során nyuggerrocknak tituláltuk, úgyhogy arra csak egykét percre néztük be, de nem hagyott bennem mély benyomást. A BossHossból is elkaptunk egykét hangot, de mivel a duó Németországból származik és countryzenét játszik, ez is inkább vicces volt, mint jó.
Ezután következett a Jagwar Ma koncertje, ami talán az egész Sziget mélypontja volt (lehet, hogy már mondtam ezt másik koncertre is). Annyira unalmas, jellegtelen, repetatív és szörnyű volt, hogy a második szám után ki is jöttünk. Illetve csak azt hiszem, hogy a második után, mert a dalokat nem igazán lehetett elválasztani egymástól, mindegyik lüktető dobból, négy hangú szintetizátorból, valamint gyenge énekből állt.
A Prodigy koncertje jól indult, az Omen alatt - mivel az a kedvenc elektronikus számom - hatalmasat partiztam. De ahogy haladt előre a koncert, és a kissé kiöregedett és félelmetes tagok folytatták az előadást több negatív gondolat is felötlött bennem velük kapcsolatban. Egyrészt a mellettem álló lány könyöke a bordáim között, másrészt az, hogy milyen szomorú lelki világa lehet egy olyan embernek, akinek még a zenéjébe is ennyi agresszió tükröződik át - erre a rapper (?) üvöltése is ráerősített. A party mindazonáltal jó volt, a nagy slágereket (pl. Firestartet) pedig élvezet volt hallgatni, a kivetítésre rakott effektektől viszont a koncert végére már lüktetett a fejem.
A Crystal Fighters annyira nem érdekelt, hogy ott várjunk rá a melegben és a tömegben háromnegyed órán keresztül, úgyhogy inkább kivonultunk. Út közben elkaptunk egykét hangot legutáltabb bandám, a Budapest Bár előadásából, ami pontot tett az i-re.
Nap színvonal: 2/10
Legjobb koncert: The Prodigy

Sziget harmadik nap

A csütörtök után tudtam, hogy a Sziget innentől csak rosszabb lesz, hiszen a hétvégi lineup közel sem volt annyira megnyerő számomra, mint az első két napi - mégis lelkesen vágtunk neki a pénteki napnak.

Napunk az előzőeknél később, 17:45-kor indult, ugyanis a Nagyszínpadon késő délután kezdődő Cee Lo Green előtt semmi olyat nem találtunk, ami érdekelt volna minket. Később azonban azt is megbántuk, hogy egyáltalán az amerikai énekes koncertjére elmentünk - Cee Lo ugyanis förtelmesen rossz showt adott. Kifejezetten irritáló hangon énekelt, nem volt színpadi jelenléte, gyakorlatilag egy helyben állt egész végig. A legkínosabb pillanat az volt, amikor pólóját felhúzva kivillantotta még ruhában sem mutatós hasát. A koncertet mégis akkor hagytuk ott, amikor a második számunkra teljesen ismeretlen fekete rappert invitálta fel a színpadra, hogy performáljon helyette, amíg ő hátul pihen.
Cee Lo Green showjáról tehát átmentünk az A38 sátorban fellépő Band of Skulls koncertjére, akik - bár nem ismertük egy dalukat sem - jó zenét játszottak, és élvezhető koncertet adtak.
Utána - mivel sem a Manic Street Preachers, sem Angel Haze nem érdekelt minket annyira - élelemért néztünk, de azért evés közben belehallgattunk mindkét koncertbe. A bandából szinte semmi nem maradt meg, tehát minden bizonnyal unalmas volt, az amerikai rapper pedig annak a tipikus fajtának hallatszott, aki inkább üvölt, mint rappel. Összességében, azt hiszem, jó, hogy nem mentünk be egyik koncertre sem.
Az estét Kelis zárta számunkra, aki egy órát késett - még az egész napos fél órás csúszáson felül is további felet. Érdekes volt azonban, hogy mivel az énekesnő az elmúlt években teljesen átalakult stílusát tekintve, dalait is másképp adta elő. Kelis új, művészies, dívás stílusához remekül illett, hogy a Calvin Harris-szel közös Bounce-ban az amúgy hallhatóan gép generálta zenét a koncerten egy trombita játszotta. Csalódás volt azonban, hogy a Milkshake-ből - a legjobb és leghíresebb számából - alig két percet énekelt csak, és nem adta elő végig a dalt.
Az eső, a tömeg és a fáradtság miatt Kelis után hazaeredtünk, habár azt hallottam, hogy a Klaxons-koncertre megérte volna ottmaradni.
Nap színvonal: 5/10
Legjobb koncert: Kelis

Sziget második nap

A szerda után újult erővel és lelkesedéssel (melyet a -1edik nap megtépázott) tértünk vissza az új nevén Óbudai szigetre, hogy megnézzük az általam legjobban várt lineuppal rendelkező csütörtöki napot.

Az időjárás nem kedvezett nekünk, ugyanis egész délelőtt és kora délután szakadt az eső, de ez nem tántorított el bennünket: mire a Mary Popkids koncertje délután négykor elkezdődött, mi már a Nagyszínpad előtt várakoztunk előző napi helyünket megtartva, a harmadik sorban. A magyar együttes zenéje nem volt rossz, azonban a zivatar, valamint az, hogy a tervezettnél egy órával később értünk ki a fesztiválra teljesen elrontotta a hangulatomat, így valahogy nem tudtam élvezni az amúgy is felejthető partit. Habár az énekesnőnek jó hangja volt, a színesbőrű énekes (igen, nem tudom a neveket) minden igyekezetével azon volt, hogy elfeledtesse az emberekkel, hogy az időjárás ellenük dolgozik, Sanyóca nekem azóta antipatikus, hogy először kinyitotta a száját a VIVA műsorvezetőjeként.
17:45-kor azonban teljesen felpezsdült a hangulat, amikoris a Bastille megkezdte koncertjét. Eleve az, hogy a Bad Blood-dal kezdtek, tökéletes alaphangot adott a shownak, hiszen szerintem ez az együttes legjobb dala, ráadásul pörgős, mégsem olyan sablonosan slágeres, mint a Pompeii. Ahogy előrehaladt a koncert, elállt az eső, és egyre jobban élveztük a csütörtöki napot, megnyílt előttünk a Bastille performanszának legfőbb erénye, mégpedig a spontanaitás és a közvetlenség. Dan egyrészt nagyon vicces volt, és az egész közönséggel úgy kommunikált, mintha a legjobb barátai lennénk. A zseniális humorérzékű énekes ilyeneket mondott, hogy "Sing along! Please?" vagy "Is everybody feeling allright? Well, not for too long, because we're going to sing our super depressing song right now. Yaay". További pozitívum, hogy ő volt az egyetlen külföldi előadó (legalábbis azok közül, akiket láttam), aki magyarul is megköszönte a nagyérdeműnek az ovációt, valamint, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felmászott a színpaddal szemben lévő legalább 20 méter magas emelvényre, és ott énekelt végig egy dalt.
A Bastille után elérkezett az a pillanat, amire a legjobban vártam a Szigettel kapcsolatban: Lily Allen fellépése. A brit énekesnő showja már akkor is megnevettetett és lenyűgözött, amikor még csak a színpadot rendezték át, ugyanis felvittek 20 gigantikus cumisüveget - ezek között performált Lily egész koncert alatt. Azonban annak ellenére, hogy alapvetően jó volt kedvencem előadása, főleg mert játszotta két kedvencemet is tőle (Hard Out Here és The Fear) több dolog is hibádzott benne. Egyrészt az énekesnő nagyon dekoncentrált volt, időről időre hátrament a backstagehez ezért-azért, a Somewhere Only We Know alatt pedig elfelejtette a dal szövegét. A táncoslányok is roppant kínosak voltak, inkább hatottak fölöslegesnek és erőltetettnek, mint látványosnak. De a legzavaróbb számomra az volt, hogy senki nem partizott rajtam kívül, mindenki a következő koncertet várta már.
Ami el is érkezett idővel és nagy nyomakodások után. A Macklemore & Ryan Lewis koncert - melyen jó helyen álltunk - meglepően jó volt. Habár a duónak annyira kevés dala van, hogy Mackelmore inkább beszélt, mint énekelt, a közönség őrjöngött a másfél órán keresztül. A rapper látszólag nagyon odavolt Budapestért és a magyar rajongóiért, hiszen folyamatosan minket dicsért, mi pedig ezért őt éljeneztük. Ez volt az élet körforgása csütörtök este fél 10-től 11-ig. Ennek megkoronázása az volt, amikor a végén piros-fehér-zöld (illetve elfuseráltan narancs-fehér-zöld) konfettik hullottak alá, és a rapper egy magyar zászlót lengetve futott ki a kifutóra. Mindezek mellett, amikor Macklemore rappelt, az is elsőrangú volt: kevés az olyan rapper, akik élőben is jól teljesítenek, de az idei Grammy-sztár közéjük tartozik. A végén lévő enyhe 20 perces monológ elég furcsa volt, amikor személy szerint bemutatta a bandáját, boldog születésnapot kívánt a táncosának, megjegyezte, hogy hegedűse magyar, és még egy párszor hízelgett a nagyérdeműnek. Ezután pedig, csak hogy ne dumával zárja a koncertjét, eljátszották az egyébként a show közepén már elhangzott Can't Hold Us-t - immár másodszorra. Összességében azonban a Sziget legnagyobb partiján vehettünk részt.
A Stromae-re is menni szerettünk volna, de mivel betelt, az A38 sátor előtt pedig további 10ezer ember állt, inkább hazavonultunk, melyet - mint később a botrányokról szóló cikkekből megtudtuk - jól tettünk.
Legjobb koncert: Bastille
Nap minősége: 10/10

Sziget elsö nap

Mivel kedden nem mentem ki a Szigetre, a szerdával folytatom kritikámat/élménybeszámolómat a fesztiválról. Azoknak az embereknek, akikkel együtt szigeteztem, több mint a fele ezt a napot várta legjobban, de nekem a csütörtök mindig kecsegtetőbb volt - de azért a szerda is nagyon élvezhető volt.

A napunk Jake Bugg koncertjével kezdődött, aki délután négytől performált a Nagyszínpadon. Az alig 20 éves brit énekesnek egy száma fogott csak meg engem a fesztiválra való zenei felkészülés folyamán - ez a koncerten is változatlan maradt. A Two Fingers alatt tök jót buliztunk, de egyébként a koncert számomra inkább volt jellegtelen, mint jó. Jake hangja amúgy sem volt a kedvencem - szerintem elég gyenge és éretlen - de ez a fellépés közben fokozottan átjött. Az énekes továbbá szinte alig mozgott a koncert közben, egyszer sétált ki csupán a roppant hosszú kifutóra. Összességében azonban jó napnyitó előadás volt annak ellenére, hogy egy későbbi idősávban gyenge lett volna.

Utána következett az Imagine Dragons, akik miatt megvettem a hetibérletem, és akik fellépését talán legjobban vártam az egész fesztiválon. Mivel már Jake Bugg-ot is végighallgattuk, nagyon jó helyünk volt, a harmadik-negyedik sor közepén álltunk. A Dan Reynolds vezette banda nemcsak zseniális bulit csapott a közönség sorai között, de elsőrangú koncertet is adott. A színpadon elszórt hatalmas dobok nagyon jó látványt nyújtottak, és a felerősített basszus a daloknak is kedvezett. Dan roppant energikus volt, végig ugrált, énekeltette a közönséget, kommunikált a rajongókkal. A setlist érdekes volt, hiszen az együttes a végére sűrítette összes nagy slágerét (On the Top of the World, Demons, Radioactive) - az egyik legjobb pontja mégis az volt, hogy a Catching Fire-höz készült Who We Are-t is előadták, amit kevesen ismertek ugyan, én viszont remekül buliztam rajta. A legnagyobb parti mégis akkor tört ki, amikor a banda a Song 2-t kezdte el játszani a blur-től. Az amúgy is nagyon jó hangulatú dal közönségfelfokozó hatásán az is dobott, hogy azt még azok is ismerték, akik nem az Imagine Dragons, hanem a későbbi fellépők miatt álltak ott az első sorokban. Összességében a fesztivál legjobb koncertje volt véleményem szerint.

A 19:30-kor kezdődő Placebo előtt úgy döntöttünk, kivonulunk a közönség közepéből látván, mennyi elvetemült és agresszív rajongó próbál előre törekedni a rockbanda koncertje előtt. Az együttes viszont még a hátsó sorokból is jó volt. Habár a reflektorok színváltakozásán kívül semmi nem történt a színpadon, a Placebo zenéje annyira jó, hogy még így is öröm volt hallgatni.
Az encore-ról azonban eljöttünk, hogy odaérjünk a Tom Odell végére, és halljuk az énekes leghíresebb dalát, az Another Love-ot. Korán érkeztünk, és még két dalt végig kellett hallgatnunk, mire a brit énekes eljutott legnagyobb slágeréhez. Ez alapján a három dal alapján Tom koncertje elég unalmas volt, nem igazán történt semmi. Ott ült a zongoránál, az együttes játszott, világoskék reflektorfény világította meg a színpadot, az énekes néha énekelt (habár a vokál nélküli részek fölényben voltak), de nem igazán történt semmi abban a 15 percben, amíg ott voltunk.

A Skrillex előtt olyan messze vonultam a Nagyszínpadtól, amennyire csak tudtam (hiszen ha egy elromlott konyhai robotgépet akarnék hallgatni, azt otthon is megtehetném), és Miles Kane koncertjére mentem. Az énekes az A38 sátorban játszotta könnyű rockzenéjét, és egy jó koncertet adott.

Utána következett a Clean Bandit, melyet nagyon vártam, hiszen nagyon szeretem a zenéjüket. A koncert eleje azonban egyáltalán nem volt jó, mivel a hangosítással probléma adódott, és az első négy szám közben (melyek közé tartozott a személyes kedvencem, a Dust Clears is) a hegedűt és az énekesnőket alig lehetett hallani. Miután a technikát megszerelték, sokat javult a színvonal, azonban egy idő után feltűnt, hogy akkor is lehet hallani a vonós hangszereket, amikor senki nem játszik rajtuk. Ennek ellenére a Rather Be közben lelkünket is kiadva ugráltunk-énekeltünk.

Eredeti terv szerint maradtunk volna R3hab-re és Madeonra, azonban ez utóbbi DJ az utolsó pillanatban lemondta a fellépését, így a Clean Bandit után hazaindultunk.

Legjobb koncert: Imagine Dragons

Nap minősége: 9/10

Sziget -1-edik nap

Idén végre először olyanok voltak a körülmények (mind a headline, mind a nyári programom), hogy kijutottam a Sziget Fesztiválra. Mivel 7 napos bérletem volt, minden napról fogok írni egy bejegyzést ide - kivéve a keddről, mert akkor nem voltam kint.

A hétfő a hatalmas sorbanállással kezdődött, hiszen annak ellenére, hogy a sátorozóknak volt egy teljes hétvégéjük a beköltözésre, sokan nagy bőröndökkel érkeztek a fesztiválra még a -1-edik napon is. Következésképpen az Ivan & the Parazol első feléről lemaradtunk, de a Sziget-himnusz úgyis a záródal volt, úgyhogy nem hiszem, hogy sokat vesztettünk volna. Rólam köztudott, hogy nagyon nem kedvelem a magyar zenét, az együttes mégis egy tök jó koncertet adott, amin lehetett rendesen bulizni.
A magyar zenekar után az orosz ska-banda, a Leningrad showja következett. Azt hiszem, életemben nem röhögtem még ennyit egy koncerten, pedig megéltem már roppant vicces előzenekar produkciókat. A Leningrad első mulatságos vonása, hogy oroszul énekelnek, ami már magában is mókás, nemhogy ha két 40 éves pasi adja elő egy 50-fős ska-bandával a háttérben (a ska, mint műfaj szintén vicces). De a legjobb, azt hiszem, az együttes énekesnője - akit nemes egyszerűséggel orosz ribanc lévén Svetlanának kereszteltünk - volt, aki Miley Cyrus-t is megszégyenítő módon rázta a seggét, elégítette ki orálisan és kezével egyaránt a mikrofont, és csapkodta a fenekét a több mint egy órás koncerten.
Utánuk a The 1975 következett, aki meggyilkolta az egész baráti társaságom bulikedvét. Az összes számuk ugyanolyan volt, a zenéjük semmilyen, az énekes pedig minden bizonnyal annyira be volt lőve, hogy azt se tudta, melyik bolygón van. Abban a fél órában, amit láttunk, végig a haját túrta, felejthető egyszerűséggel énekelt, és dölöngélt. A pohár mégis akkor telt be, amikor levette inkább ruhának titulálható felsőjét, és kivillantotta roppant szépen kidolgozott has- és mellizmait. Így a koncert végéről inkább elmentünk egy kis kaját keresni.
A Tankcsapdát értelemszerűen kihagytuk, még a közelébe se mentünk a magyar metálbanda koncertjének több okból: egyrészt, mert a zenéjüktől kijön rajtam a migrén, másrészt pedig mert el tudom képzelni, hogy a Tankcsapdáért rajongó közönség milyen szolidan viselkedhetett a show közben.
Az estét megkoronázni hivatott Blink-182 szintén roppant gagyi volt, hiszen számomra - habár stúdióverzióban tetszettek a számaik - olyan volt a koncert, mintha két számot (egy gyorsat és egy lassút) játszanának felváltva. Ez alól az egyetlen kivételt legnagyobb slágerük, az All the Small Things jelentette.
Ezzel önmagában nem lett volna semmi baj, de a Blink amúgy is enyhén kiöregedett tagjai egyáltalán nem énekeltek jól, megszólalásaik pedig olyan nevetségesen ostobák voltak, hogy minden beszédszünetben fel kellett röhögnünk. A káromkodásokkal teli koncertet megkoronázandó a Family Reunion-nal zártak, melynek a szövege kizárólag káromkodásokból áll. Ehhez a dalhoz stílusosan egy égő FUCK-felirat is társult a színpadtechnika részeként.
Legjobb koncert: Leningrad
Nap minősége: 5/10

Példa a legnagyobbaknak: zseniális popzene a Karmintól

A Karmin új albuma, a Pulses kiadóharcok és elnapolások sorozata után, melynek keretében kiadójuk visszavont két kislemezt, majd becsődölt, március 25-én végre megvásárolhatóvá vált világszerte. Mivel a duó debütáló EP-je (melyet inkább Amy szólólemezeként könyvelnék el) nagyon megragadott anno, az új album előfutára, az Acapella pedig szerelem volt első hallásra, amint lehetett, meghallgattam az albumot.
Habár a a zseniális címadó dal, és első kislemez után semmilyen dalok (I Want It All, Night Like This) csoportja következett, ahogy belelendültem az albumba, egyre inkább magával rántott. A fordulópontot a Neon Love jelentette, mely a duó első olyan balladája, mely tényleg megfogja a hallgatót. Mind szövegével, mind dallamával, zenéjével elvarázsolt, és az album java még csak ezután következett. A gyors és ütős Drifter vitt bele igazán az albumnak ebbe a felfele ívelő spiráljába, melyből onnantól nem volt kiút. Habár voltak még kevésbé erős és zseniális dalok egyaránt a későbbiekben, összességében a lemez végére érve az a benyomás maradt meg bennem, hogy egy kifejezetten jó felvételt hallottam. Azonban a Pulses fénypontjára, a tizenharmadik, utolsó dalig várnom kellett, hiszen nagy tehetséggel a legütősebb számot rakták a végére, a What's in It for Me képében.
Összességében az album, habár nem volt nagy stílusváltás a duónak, mégis valamit változtatott a Hello-hoz képest. Igazi belevaló albumot hoztak össze, melyhez hasonlóra manapság a legnagyobbak (pl. Britney) sem képesek. Találhatóak rajta érzelmes balladák (Neon Love), vérbeli partydalok (Drifter, What's in It for Me) és egyéb mesterművek (Pulses, Acapella). Minden másik előadónak üzenem: ÍGY kellene hangoznia minden pop-albumnak.

You think I'm wrong, I know I'm right

Minden évben van egy olyan album, amit az albumlistám publikálása után hallgatok meg, és úgy gondolom, hogy benne kellene lennie az év legjobb öt lemeze között. 2011-ben ez a Before the Dinosaurs volt Aura Dione-től, ami rögtön az azévi lista élére ugrott. 2012-ben Ke$ha Warrior-jának kihagyását bántam meg. Idén így vagyok a Little Mix új, második stúdióalbumával: a lemezt egy nappal az albumlista publikálása után hallgattam meg, és rögtön beleszerettem: most harmadik helyre tenném.
Habár a brit X Factor-nyertes kvartett nem váltott stílust első, kevésbé maradandó albumukhoz képest, a Salute mégis kifejezetten ütős lett a langyos, inkább unalmas DNA-hez képest. Úgy vélem, a lányok egy nagyon egyedi és igényes albumot hoztak össze névtelen, és eddig ismeretlen producereik segítségével. A lemezen találhatóak pörgős, jókedvet sugárzó dalok, melyektől az ember egyszerűen felvidul: ilyen például a Competition és a Stand Down, valamint igazán szép balladák, mint a Towers vagy a Good Enough. Az egész album egy olyan magával ragadó érzelmi hullámvasútra ültet, melyről csak az utolsó dal után lehet leszállni. Annak ellenére, hogy az album kiemelkedő dalai, a Little Me és a Competition az év legjobb dalai közé is bekerültek, egy fontos negatívumot muszáj megemlítenem az albummal kapcsolatban: rosszul rakták sorrendbe a dalokat. A lemezen túl gyakran váltják egymást a pörgős dalok és a balladák, emiatt a hallgató egyik érzésbe se tudja beleélni magát: mindig amikor már felvidulnánk, egy ballada összetöri jókedvünket, és mindig, amikor kezdenénk az egyik lassú számba beleélni magunkat, egy pop-dal visszaránt minket a bulihangulatba.
Mindennel együtt azonban bármennyire is eltántorító volt az első kislemez, a Move, a Salute számomra meglepetést hozott a 2013-as zenei évbe, valamint egy (illetve négy)
új előadót a kedvenceim közé.

Két erös énekesnö - egy gyenge dal

Hétfőn jött ki Shakira visszatérő kislemeze, a Can't Remember to Forget You, melyben Rihanna is közreműködik. Amikor bejelentették, hogy a kolumbiai énekesnő új, nyolcadik stúdióalbumán a barbadosi szépség is közreműködik, elképesztően boldog voltam: két ikonikus énekesnő gyönyörű hangokkal egy dalban.

A számban azonban csalódnom kellett. Kezdetekor az unalmas, semmilyen reggae-taktusok, melyekre Shakira egy sablonos dallamon énekelt rá, elvették a lelkesedésemet. Az első másodpercek Ke$ha és Pitbull közösére, a Timber-re emlékeztettek, ezért rögtön elkezdtem temetni a dalt. A refrén azonban rockos vonalával visszazökkentett, és újra azt kezdtem érezni, hogy egy ikonikus duettet hallok. Igazán csak Rihanna része győzött meg - egy hasonlóan igénytelen verse után a refrénben nyújtott hangi tehetsége, és zseniális akcentusa nagyon megnyert. A dal egészen az utolsó másodpercig az elején felvett hullámzást folytatta, és a végén vegyes érzéseket hagyott maga mögött. Pozitívan a refrén, valamint a két énekesnő együttműködésének tudata hatott rám, negatív volt viszont az, hogy mennyivel jobb és ütősebb dalt is lehetett volna készíteni ennek a két előadónak a tehetségével és népszerűségével. Összességében viszont örülök, hogy Shakira ezt a dalt választotta visszatérő kislemeznek, mivel nem megy tovább az énekesnőnél az elmúlt években megfigyelhető igénytelenedési tendenciába, és a sablonos dance irányába, valamint azáltal, hogy a popzene jelenleg egyik legfelkapottabb énekesnője is szerepel a számban, meg van mentve Shak karrierje. Külön pozitívuma a dalnak, hogy minden Rihanna-rajongó imádja a barbadosi énekesnő rockos oldalát (pl. Rockstar 101).

2013 koncertjei: #3 (ösz)

El is érkeztünk három részből álló bejegyzés-sorozatom utolsó darabjához, melyben az elmúlt év 7 olyan koncertjét veséztem ki, melyeken volt szerencsém részt venni. Az utolsó részben a két őszi show-t mutatom be részletesebben.

Selena Gomez - Stars Dance Tour (2013.09.17 - Bécs)

Tekintve, hogy Selena Gomez életem szerelme, az elmúlt lassan öt évben minden lehetőséget megragadtam, hogy élőben lássam. Amikor Budapesten forgatott, egy hónapom csak abból állt, hogy a forgatási helyszíneken állva reménykedtem, hogy meglátom - a projekt sikeres volt, ugyanis amikor a Monte Carlo című film stábja az operában forgatott, szerencsém volt bejutni a helyszínre, és másfél méterre állni kedvencemtől. Hasonlóan történt ez tavaly is: amikor bejelentették, hogy Selena Bécsben lép fel, egy másodpercet sem gondolkoztam a jegy megvásárlása előtt. Szokásomhoz híven borzasztó korán kimentem a Stadthalle elé, és az elsők között álltam a kordon elé. Így a második sorba kerültem a sok VIP jegy miatt, de még onnan is elképesztő érzés volt újra látni az énekesnőt.

A koncertet Danielle Negroni kezdte, aki nem volt rossz, sőt vibráló színű hajkoronája miatt jót nevettem rajta. Selena fél 10kor lépett színpadra, és egy szörnyen leegyszerűsített koncertet adott. Míg Amerikában S-alakú kifutóval, nagy, lépcsőzetes színpaddal, látványos ruhákban állt a közönség elé, Európában mindez hiányzott: egy egyszerű színpadon ugrálta végig két táncos kíséretében az egy órásnál alig hosszabb koncertet egy ruhaváltással. Annak ellenére, hogy a technika csalódást okozóan egyszerű volt, a koncert nem volt rossz. Selena tisztán énekelt élőben, és szinte végig táncolt. Mivel szinte semmi nem történt a koncerten, kedvenc számaim voltak a legjobbak: B.E.A.T, Whiplash, Naturally, Undercover, Slow Down.

Összességében a koncert bármilyen rossz lehetett volna, nekem akkor is életre szóló élmény volt, hiszen az énekesnő alig két méterre állt tőlem, és ez, amíg szeretem Selenát, felejthetetlen marad számomra. Mindazonáltal a koncert nem volt rossz, csak átlagos: nem volt se profi színpadtechnika, se zseniális énekesnő, se látványos koreográfia.

Bruno Mars - The Moonshine Jungle Tour (2013.11.07 - Budapest)
Bruno Mars-sal hosszú a történetem. Karrierje elején, a Just the Way You Are, illetve a The Lazy Song idején kifejezetten kellemetlen zenei szereplőként tekintettem rá, azonban második albumának előfutára, a Locked Out of Heaven megfogott. Ezzel együtt sem gondoltam úgy amikor tavasszal bejelentették, hogy az énekes hazánkban fog fellépni, hogy elmegyek. Azonban ahogy telt az idő, fogytak a jegyek, és egyre többször hallottam az Unorthodox Jukebox-ot, egyre erősebb meggyőződésemmé vált, hogy bánni fogom, ha nem leszek ott a koncerten. Szeptemberre pedig eljutottam addig a pontig, amikor vettem egy jegyet, hogy barátaimmal eltöltsük csütörtök esténket a Sportarénában.

Azt kell mondjam, hogy nem bántam meg, hogy megvásároltam a - többi 2013-ashoz képest - olcsó koncertjegyet, ugyanis a show felettébb jó volt. Ebben természetesen közrejátszott az is, hogy barátaimmal az első sorba kerültünk. A koncertet Mr. H indította (akinek a nevét kimondani sem tudom, nemhogy leírni), aki inkább mókás volt mint jó. Az igazi performansz azonban háromnegyed 10 körül indult a nagy dzsungelmintás függöny leejtésével. Annak ellenére, hogy a show nem volt klasszikus nagykoncert, hiszen nem voltak táncosok, az előadásba be voltak vonva a zenekar tagjai, valamint az effektek is minimálisan vettek részt a hangulat megteremtésében, kifejezetten jó koncertnek lehettem szemtanúja. Bruno Mars-on látszott, hogy élvezi, hogy a színpadon állhat, és énekelhet, táncolhat 13.000 embernek. Végig olyan elképesztő jó hangulatot teremtett pusztán saját lelkesedésével és tehetségével, hogy az egész aréna egyszerre ugrált. Mindazonáltal a színpad is hatalmas volt a háttérben LED-falakkal, valamint egy-két igazán jó ötlettel. A koncert fénypontjai a Natalie, a When I Was Your Man és a Just the Way You Are voltak. A Natalie az első dalok egyike volt, és mivel mindannyiunknak a személyes kedvence, az első sorban hatalmasat buliztunk rá. A When I Was Your Man minden idők egyik legszebb pop-balladája, melyet Bruno hangja élőben csak még csodálatosabbá tett. A Just the Way You Are-nál pedig Bruno az egész koncert alatt először és utoljára lejött az oldalsó színpadokra, amelyek tőlünk alig egy méterre voltak, így 10 centi híján hozzáérhettünk az énekeshez. A dal ezen kívül nagy finálé révén az egész közönséget megmozgatta, megénekeltette, valamint konfettizáport is zúdított ránk (a koncert után hetekig az összes zsebemből konfetti folyt).
Azt gondolom, valóban bántam volna, ha nem megyek el erre a profin összerakott showra, melyen Bruno Mars zseniális hangulatot teremtett gyönyörű énekhangjával és kiemelkedő tánctudásával. Nem gondolom, hogy Bruno készen áll egy akkora fellépésre, mint a Super Bowl, azonban a Sportarénában tartott koncertje igazán jó volt.

2013 koncertjei: #2 (nyár)

Kicsit elcsúsztam ezzel a második bejegyzéssel, ugyanis a hetem kizárólag tanulásból és idegösszeroppanásokból állt, most azonban, hogy 2014 első iskolai hetét magam mögött tudom, itt az ideje a nyári koncertek listára vételének.

Muse - The 2nd Law World Tour (2013.06.26 - Nizza)

A Muse ezzel a turnéjával 2012. november 20-án Budapestre is ellátogatott, azonban a pesti showról lekéstem, ugyanis aznap jöttem rá, mennyire szeretnék menni. Azonban ezzel a koncertsorozattal szerencsém volt: pont dél-franciaországi nyaralásunk időpontjában a zenekar Nizzában lépett fel - erre az állomásra azonnal megvettem a jegyet. Habár a turné hivatalosan ugyanaz volt, mint amelyikkel Pesten is felléptek, szinte semmi sem volt ugyanaz: változtattak a színpadon, a dallistán és a ruhákon. Annak ellenére, hogy sima állójegyem volt, sikerült bejutnom a kiemelt álló szektorba, így a kifutó melletti harmadik sorban álltam végig a fantasztikus koncertet.

A két felejthető előzenekar (melyek közül Biffy Clyro neve ismerős lehet sokaknak) után relatív későn kezdett a Muse. A világ legnagyobb színpadja az első dobütemnél életre kelt, és a show végéig meg nem állt. A legalább 10 méter magas LED-falak felett a lánggépek okádták a tüzet, a b színpad közepén egy hatalmas tűzijáték robbant a magasba, és a Supremacy-vel megkezdődött a 2013 talán legnagyobb show-ja. Meglepő és élvezetes számomra mégis az volt, hogy egy ilyen szuperprodukció egy ennyire professzionális színpadon mennyire belead mindent: Matt elképesztően énekelt, Dom és Chris pedig nagyon virtuóz módon játszottak hangszereiken. A koncert egyszerre volt kifejlett és nagyszabású, illetve személyes és előadó-centrikus. Mivel az egész show ugyanazon a magas színvonalon maradt két óra hosszat, nem igazán tudnék kiemelni fénypontokat, nyilván a kedvenc dalaim (Supremacy, Hysteria, Time Is Running Out, Uprising) tetszettek a legjobban.

Az elképesztő profizmusú, hatalmas színpad, az együttes tagjainak virtuozitása, valamint a dalok fülbemászó volta olyan hangulatot teremtett az 50.000-es nézőközönségben, melyet nagyon ritkán tapasztalni. A Muse megmutatta, hogy mennyire elképesztő tud lenni egy vérbeli rockkoncert, valamint azt, hogy érdemelten vannak a csúcson immár 15 éve.

Rihanna - Diamonds World Tour (2013.07.09 - Bécs)

Rihanna bármit tehet, én szeretni fogom: annak ellenére, hogy a Loud Tour nem volt a legjobb kivitelezésű koncert, és hetedik stúdióalbuma, az Unapologetic 2012 egyik legrosszabb albuma lett, a bejelentés után rögtön igyekeztem megvenni a jegyet 2013-as turnéja bécsi állomására. Kisebb problémákba ütközött azonban a projekt, ugyanis annak ellenére, hogy már 10-kor a Stadthalle előtt várakoztunk a kapunyitásra - a rengeteg eladott Early Entry jegy miatt - csak a negyedik sorba kerültünk.

Azt hiszem, a Diamonds World Tour-on volt szerencsém nemcsak életem legrosszabb előzenekarához, de életem legförtelmesebb zenei élményéhez is: a #DeathToGenres jelmondatú GTA duó háromnegyed órán keresztül játszotta az erős lüktetésű semmilyen stílusú, zenének alig nevezhető borzalmát, melynek a végére majdnem feladtam. Rihanna-nak azonban mindössze 25 másodpercet kellett a színpadon állnia ahhoz, hogy mindezt elfeledtesse velem. Az idei turné a 2011-eshez képest minden szempontból sokkal érettebb, élvezhetőbb, jobb volt. Az énekesnő hangilag rengeteget fejlődött, a hamis 777 Tour-ral ellentétben végig élőben, tisztán énekelt megcsillogtatva kiemelkedő hangi adottságait. A tánc is lenyűgöző volt, RiRi végig a táncosokkal szinkronban nyomta a nehezebbnél nehezebb, látványosabbnál látványosabb koreográfiákat. A technika is sokkal profibb lett, a színpad kétszeresére nőtt végre azt a benyomást keltve a nézőben, hogy nem egy kis koncerten van, hanem egy világméretű produkción. A koncert fénypontjai a Jump, a Rockstar 101, a Cold Case Love, a Where Have You Been, valamint a Stay voltak. Míg a Jumpot és a Rockstar 101-t csupán azért választottam be a legjobb dalok közé, mert mindkettő a kedvenc Rihanna-számaim közé, addig a Cold Case Love-nál és a Stay-nél Rihanna egyedülálló hangja nyűgözött le. A Where Have You Been alatt táncolt a videóklipben is szereplő koreográfia pedig elképesztő látványával nyert meg. 

A Diamonds World Tour összességében egy zseniális koncertsorozat lett, melyen érezhető, hogy a világ egyik legnagyobb sztárja áll előttünk, ezt a díva-imidzset mégis levetkőzi személyességével és előadó-centrikusságával. Azt kell mondjam, Rihanna élőben évről évre jobb és jobb, annak ellenére, hogy milyen zenét hoz össze.

2013 koncertjei: #1 (tavasz)

Az év végi listákról megtudhatjuk, hogy melyik turné volt a legsikeresebb a múlt évben, de azt nem, hogy melyik előadó érdemelte meg azt a több millió dollárt, amennyit koncertsorozata hozott. Mivel én 2013-ban hét koncerten vehettem részt, habár sorba állítani nem fogom tudni, de jellemzem ezeket, hiszen néhány folytatódik idén is, másoknak pedig most jelenik meg a felvételük DVD-n.

Beyoncé - The Mrs. Carter Show World Tour (2013.04.17 - Zágráb)

Beyoncé igazából a Super Bowl-fellépésével lopta be magát 2 év után ismét a szívembe, és mivel rögtön a sportesemény szünetében adott koncertje után bejelentették, hogy az énekesnő három közép-európai koncerttel indítja egy éves koncertsorozatát, tudtam, hogy az évem ezzel a show-val fog kezdődni. Az egyetlen probléma az volt, hogy a legközelebbi, pozsonyi állomás egybeesett a 19-i Lana Del Rey-koncerttel, amit semmiképp sem akartam kihagyni. Így jutottam arra a döntésre, hogy a világ egyik legjobb énekesnőjét a Budapesttől 5 órára lévő horvát fővárosban fogom látni. Azonban éppen a nagy távolság miatt ülőjegyet kellett vennem, hogy lássak is valamit Bey-ből.

Az estét egy horvát minisztár nyitotta meg, aki egy paródiának is elment volna, ezért nem is méltatnék rá egy mondatnál többet. Beyoncé ezután érkezett a színpadra, és abban a pillanatban, hogy a Run the World (Girls) felcsendült, minden ülőjeggyel rendelkező néző felpattant a székéből, és táncolni, ugrálni kezdett. Az énekesnő a több mint másfél órás shown végig élőben énekelt, és teljes erőbedobással táncolt, sokszor még a táncosait is megszégyenítő ügyességgel. Habár a technikára nem fordítottak annyit, hiszen a színpad relatív kicsi volt, egy leereszkedő kivetítővel és semmi különösebb meglepetéssel, extrával. Az egyetlen különleges dolog benne az volt, amikor Beyoncé átrepült az úgy nevezett "B-stage"-re, amelyen közelebb volt a rajongókhoz, és a lassabb dalait (Irreplacable, Love on Top) adta elő. A koncert fénypontjai számomra az End of Time, a Flaws and All, a Baby Boy és a Halo voltak. Az End of Time-nál a Super Bowl-on is előadott koreográfiát láthattuk, amely - valljuk be - elképesztő. A Flaws and All egy annyira személyes momentum volt, hiszen az énekesnő a rajongóknak dedikálta a dalt, melyet gyönyörűen végigénekelt annak ellenére, hogy az első perctől könnyek gyűltek a szemében. A Baby Boy a technikájával fogott meg, hiszen a leereszkedő kivetítőn táncosok látszottak, így nehéz volt elkülöníteni az igazi táncosokat a háttérvetítéstől. A Halo pedig szerintem minden idők legszebb dala, és az, hogy élőben hallhattam, könnyeket csalt a szemembe.

A Mrs. Carter Show World Tour összességében egy Beyoncé személyére épített profi show, melyen az énekesnő zseniálisan énekel, és táncol az első perctől az utolsóig. Az énekesnő kitett magáért.

Lana Del Rey - Paradise Tour (2013.04.19 - Bécs)

Mindenkit meglepetésként érintett, hogy Lana Del Rey Bécsbe érkezett 2013-as európai turnéjával, a koncert mégis hetek alatt teltházas lett. A kihagyhatatlan lehetőséget arra, hogy a mai popzene egyik legkülönlegesebb énekesnőjét élőben lássam, megragadtam, és szinte azonnal megvettem állójegyemet az eseményre. Martinnal együtt buszoztunk ki péntek hajnalban az osztrák fővárosba, és 11-re már a Gasometer Arena beltéri bejárata előtt álltunk. Hosszas gondolkodás és kérdezgetés után azonban kimentünk a külsőhöz délután kettő körül, ahol másodikakként ülhettünk le a beengedőkapu elé. A szervezés szörnyű volt, de a végén az első sor közepére kerültünk mindketten.

Az énekesnő barátja által vezetett Kassidy zenekar lenyűgöző kezdés volt az estének, a legjobb előzenekar volt, amihez eddig szerencsém volt. Lana meglepően korán kezdett, fél 9 után nem sokkal, és már az első számnál, a Cola-nál felejthetetlen élményt okozott mindenkinek, aki az első sorokban állt, ugyanis az énekesnő a dal közepe felé lesétált a színpadról, autogramokat, öleléseket, kézfogásokat osztogatott, melyekből - tekintve, hogy mienk volt a legjobb hely - bőven kaptunk mi is. Az egész koncert élőben ment, és Lana gyönyörűen, a stúdióverziókat messze felülmúlóan énekelt. A színpad kicsi volt, mégis zseniális: a pókhálót imitáló függönytől kezdve a hatalmas gyertyatartókon és csilláron keresztül a tükröknek álcázott ledfalakig minden négyzetcentiméter tökéletesen el volt találva, és misztikussá tette a hangulatot. A Million Dollar Man akusztikus, csak zongorával kísért változata volt a koncert zenei fénypontja számomra, melynél majdnem elájultam a katarzistól. Az utolsó, National Anthem-nél Lana megint a lejött hozzánk, ezúttal még több fényképet, puszit és I love you-t osztogatva.

A Paradise Tour egy személyes, nem nagyszabású koncert, de annak, aki szereti Lana Del Rey hangját, stílusát és dalait, felejthetetlen élmény, különösen akkor, ha az első sorban áll, és lehetősége van találkozni az énekesnővel. A Lanával való pár szavas csevej, valamint a puszi és az autogram, amit kaptam tőle életem legnagyobb élményei közé tartozik.

P!nk - The Truth About Love Tour (2013.05.09 - Bécs)

Tavaly tavasszal nem volt szerencsém a koncertidőpontokkal: P!nk bécsi koncertje az angol emelt szintű érettségimmel egybeesett, a kiemelt állójegyek pedig szinte azonnal elfogytak, ezért hatalmas dilemmába kerültem, melynek megoldásaként ez méregdrága Early Entry jegy jelentkezek, mellyel garantált helyem volt az első sorban annak ellenére, hogy csak 5re értem oda a Stadthalle-hoz.

A bevezetőben leírtam, hogy sosem tudom rangsorolni a koncerteket, amelyeken ott voltam, ez alól P!nk idei turnéja kivétel: életem legjobb koncertje volt. A felejthető előzenekar után P!nk fél 10 körül kezdett, és a koncert az első percétől az utolsóig egy folyamatos extázis volt számomra. A Raise Your Glass közben lévő bungee-jumpingtól a So What alatti aréna-körberepülésig minden pillanatát élveztem. P!nk egyértelműen a világ legjobb előadóművésze, ugyanis egész végig élőben énekelt, táncolt vagy épp artistamutatványokat hajtott végre egy kötélen, egy felfüggesztett gömbön, vagy épp a földön egy táncosa társaságában. Mélypontokat ugyan nem, fénypontokat ki tudok emelni: Raise Your Glass, Just Like a Pill, Try, Trouble, Sober, Slut Like You. A Raise Your Glass-t két okból is választottam a másfél órás show egyik legjobb momentumának: egyrészt, mert annál zseniálisabb belépőt még sosem láttam, mint
mikor P!nk egyszer csak a színpad belsejéből felrepül egészen a legtetejéig, és az egész refrén alatt fel le ugrál egy bungee-jumping kötél segítségével, másrészt pedig azért, mert egy zenerajongónak kevés annál nagyobb élmény van, mint amikor életében először élőben látja kedvenc énekesnőjét, aki történetesen 5 méterre van tőle. A Just Like a Pill elején P!nk lefeküdt a színpad szélére, és megfogta az elöl álló rajongók kezeit: többek között az enyémet is. Innentől nem kell magyarázni, hogy miért volt a dal a koncert egyik fénypontja. A Try az énekesnő profizmusa miatt fogott meg: míg a dal elején egy kötélen lebegett és tornázott, a második felében a videóklipben is látható elképesztő koreográfiát mutatta be egyik táncosával - és mindeközben makulátlanul énekelt élőben. A Trouble alatt akkora buli volt az arénában, hogy egész Bécs belezengett: P!nk Grammy-díjas slágerét az egész aréna (vagy legalábbis a kiemelt álló szektor üvöltötte), és mindenki egyszerre ugrált rá. A Sober ellenben szintén a látvány miatt fogott meg: P!nk egy óriási felfüggesztett gömbön csinált olyan dolgokat, amelyeket egy átlagos énekesnő elképzelni se merne. A Slut Like You megint leginkább hangulata miatt fogott meg, de az is közrejátszik abban, hogy az egyik kedvenc dalom volt a koncerten, hogy P!nk a refrén előtt 5-10 másodpercig az orrom előtt, tőlem fél méterre guggolt, és a szemembe nézve énekelt.

Összességében a The Truth About Love Tour szerintem a világ legnagyobb show-ja mindenkinek attól függetlenül, hogy szereti-e P!nk zenéjét vagy sem. Akinek nem volt szerencséje a látványos és lenyűgöző koncerthez, mindenképpen vegye meg a november végén megjelent DVD-t.