You think I'm wrong, I know I'm right

Minden évben van egy olyan album, amit az albumlistám publikálása után hallgatok meg, és úgy gondolom, hogy benne kellene lennie az év legjobb öt lemeze között. 2011-ben ez a Before the Dinosaurs volt Aura Dione-től, ami rögtön az azévi lista élére ugrott. 2012-ben Ke$ha Warrior-jának kihagyását bántam meg. Idén így vagyok a Little Mix új, második stúdióalbumával: a lemezt egy nappal az albumlista publikálása után hallgattam meg, és rögtön beleszerettem: most harmadik helyre tenném.
Habár a brit X Factor-nyertes kvartett nem váltott stílust első, kevésbé maradandó albumukhoz képest, a Salute mégis kifejezetten ütős lett a langyos, inkább unalmas DNA-hez képest. Úgy vélem, a lányok egy nagyon egyedi és igényes albumot hoztak össze névtelen, és eddig ismeretlen producereik segítségével. A lemezen találhatóak pörgős, jókedvet sugárzó dalok, melyektől az ember egyszerűen felvidul: ilyen például a Competition és a Stand Down, valamint igazán szép balladák, mint a Towers vagy a Good Enough. Az egész album egy olyan magával ragadó érzelmi hullámvasútra ültet, melyről csak az utolsó dal után lehet leszállni. Annak ellenére, hogy az album kiemelkedő dalai, a Little Me és a Competition az év legjobb dalai közé is bekerültek, egy fontos negatívumot muszáj megemlítenem az albummal kapcsolatban: rosszul rakták sorrendbe a dalokat. A lemezen túl gyakran váltják egymást a pörgős dalok és a balladák, emiatt a hallgató egyik érzésbe se tudja beleélni magát: mindig amikor már felvidulnánk, egy ballada összetöri jókedvünket, és mindig, amikor kezdenénk az egyik lassú számba beleélni magunkat, egy pop-dal visszaránt minket a bulihangulatba.
Mindennel együtt azonban bármennyire is eltántorító volt az első kislemez, a Move, a Salute számomra meglepetést hozott a 2013-as zenei évbe, valamint egy (illetve négy)
új előadót a kedvenceim közé.

Két erös énekesnö - egy gyenge dal

Hétfőn jött ki Shakira visszatérő kislemeze, a Can't Remember to Forget You, melyben Rihanna is közreműködik. Amikor bejelentették, hogy a kolumbiai énekesnő új, nyolcadik stúdióalbumán a barbadosi szépség is közreműködik, elképesztően boldog voltam: két ikonikus énekesnő gyönyörű hangokkal egy dalban.

A számban azonban csalódnom kellett. Kezdetekor az unalmas, semmilyen reggae-taktusok, melyekre Shakira egy sablonos dallamon énekelt rá, elvették a lelkesedésemet. Az első másodpercek Ke$ha és Pitbull közösére, a Timber-re emlékeztettek, ezért rögtön elkezdtem temetni a dalt. A refrén azonban rockos vonalával visszazökkentett, és újra azt kezdtem érezni, hogy egy ikonikus duettet hallok. Igazán csak Rihanna része győzött meg - egy hasonlóan igénytelen verse után a refrénben nyújtott hangi tehetsége, és zseniális akcentusa nagyon megnyert. A dal egészen az utolsó másodpercig az elején felvett hullámzást folytatta, és a végén vegyes érzéseket hagyott maga mögött. Pozitívan a refrén, valamint a két énekesnő együttműködésének tudata hatott rám, negatív volt viszont az, hogy mennyivel jobb és ütősebb dalt is lehetett volna készíteni ennek a két előadónak a tehetségével és népszerűségével. Összességében viszont örülök, hogy Shakira ezt a dalt választotta visszatérő kislemeznek, mivel nem megy tovább az énekesnőnél az elmúlt években megfigyelhető igénytelenedési tendenciába, és a sablonos dance irányába, valamint azáltal, hogy a popzene jelenleg egyik legfelkapottabb énekesnője is szerepel a számban, meg van mentve Shak karrierje. Külön pozitívuma a dalnak, hogy minden Rihanna-rajongó imádja a barbadosi énekesnő rockos oldalát (pl. Rockstar 101).

2013 koncertjei: #3 (ösz)

El is érkeztünk három részből álló bejegyzés-sorozatom utolsó darabjához, melyben az elmúlt év 7 olyan koncertjét veséztem ki, melyeken volt szerencsém részt venni. Az utolsó részben a két őszi show-t mutatom be részletesebben.

Selena Gomez - Stars Dance Tour (2013.09.17 - Bécs)

Tekintve, hogy Selena Gomez életem szerelme, az elmúlt lassan öt évben minden lehetőséget megragadtam, hogy élőben lássam. Amikor Budapesten forgatott, egy hónapom csak abból állt, hogy a forgatási helyszíneken állva reménykedtem, hogy meglátom - a projekt sikeres volt, ugyanis amikor a Monte Carlo című film stábja az operában forgatott, szerencsém volt bejutni a helyszínre, és másfél méterre állni kedvencemtől. Hasonlóan történt ez tavaly is: amikor bejelentették, hogy Selena Bécsben lép fel, egy másodpercet sem gondolkoztam a jegy megvásárlása előtt. Szokásomhoz híven borzasztó korán kimentem a Stadthalle elé, és az elsők között álltam a kordon elé. Így a második sorba kerültem a sok VIP jegy miatt, de még onnan is elképesztő érzés volt újra látni az énekesnőt.

A koncertet Danielle Negroni kezdte, aki nem volt rossz, sőt vibráló színű hajkoronája miatt jót nevettem rajta. Selena fél 10kor lépett színpadra, és egy szörnyen leegyszerűsített koncertet adott. Míg Amerikában S-alakú kifutóval, nagy, lépcsőzetes színpaddal, látványos ruhákban állt a közönség elé, Európában mindez hiányzott: egy egyszerű színpadon ugrálta végig két táncos kíséretében az egy órásnál alig hosszabb koncertet egy ruhaváltással. Annak ellenére, hogy a technika csalódást okozóan egyszerű volt, a koncert nem volt rossz. Selena tisztán énekelt élőben, és szinte végig táncolt. Mivel szinte semmi nem történt a koncerten, kedvenc számaim voltak a legjobbak: B.E.A.T, Whiplash, Naturally, Undercover, Slow Down.

Összességében a koncert bármilyen rossz lehetett volna, nekem akkor is életre szóló élmény volt, hiszen az énekesnő alig két méterre állt tőlem, és ez, amíg szeretem Selenát, felejthetetlen marad számomra. Mindazonáltal a koncert nem volt rossz, csak átlagos: nem volt se profi színpadtechnika, se zseniális énekesnő, se látványos koreográfia.

Bruno Mars - The Moonshine Jungle Tour (2013.11.07 - Budapest)
Bruno Mars-sal hosszú a történetem. Karrierje elején, a Just the Way You Are, illetve a The Lazy Song idején kifejezetten kellemetlen zenei szereplőként tekintettem rá, azonban második albumának előfutára, a Locked Out of Heaven megfogott. Ezzel együtt sem gondoltam úgy amikor tavasszal bejelentették, hogy az énekes hazánkban fog fellépni, hogy elmegyek. Azonban ahogy telt az idő, fogytak a jegyek, és egyre többször hallottam az Unorthodox Jukebox-ot, egyre erősebb meggyőződésemmé vált, hogy bánni fogom, ha nem leszek ott a koncerten. Szeptemberre pedig eljutottam addig a pontig, amikor vettem egy jegyet, hogy barátaimmal eltöltsük csütörtök esténket a Sportarénában.

Azt kell mondjam, hogy nem bántam meg, hogy megvásároltam a - többi 2013-ashoz képest - olcsó koncertjegyet, ugyanis a show felettébb jó volt. Ebben természetesen közrejátszott az is, hogy barátaimmal az első sorba kerültünk. A koncertet Mr. H indította (akinek a nevét kimondani sem tudom, nemhogy leírni), aki inkább mókás volt mint jó. Az igazi performansz azonban háromnegyed 10 körül indult a nagy dzsungelmintás függöny leejtésével. Annak ellenére, hogy a show nem volt klasszikus nagykoncert, hiszen nem voltak táncosok, az előadásba be voltak vonva a zenekar tagjai, valamint az effektek is minimálisan vettek részt a hangulat megteremtésében, kifejezetten jó koncertnek lehettem szemtanúja. Bruno Mars-on látszott, hogy élvezi, hogy a színpadon állhat, és énekelhet, táncolhat 13.000 embernek. Végig olyan elképesztő jó hangulatot teremtett pusztán saját lelkesedésével és tehetségével, hogy az egész aréna egyszerre ugrált. Mindazonáltal a színpad is hatalmas volt a háttérben LED-falakkal, valamint egy-két igazán jó ötlettel. A koncert fénypontjai a Natalie, a When I Was Your Man és a Just the Way You Are voltak. A Natalie az első dalok egyike volt, és mivel mindannyiunknak a személyes kedvence, az első sorban hatalmasat buliztunk rá. A When I Was Your Man minden idők egyik legszebb pop-balladája, melyet Bruno hangja élőben csak még csodálatosabbá tett. A Just the Way You Are-nál pedig Bruno az egész koncert alatt először és utoljára lejött az oldalsó színpadokra, amelyek tőlünk alig egy méterre voltak, így 10 centi híján hozzáérhettünk az énekeshez. A dal ezen kívül nagy finálé révén az egész közönséget megmozgatta, megénekeltette, valamint konfettizáport is zúdított ránk (a koncert után hetekig az összes zsebemből konfetti folyt).
Azt gondolom, valóban bántam volna, ha nem megyek el erre a profin összerakott showra, melyen Bruno Mars zseniális hangulatot teremtett gyönyörű énekhangjával és kiemelkedő tánctudásával. Nem gondolom, hogy Bruno készen áll egy akkora fellépésre, mint a Super Bowl, azonban a Sportarénában tartott koncertje igazán jó volt.

2013 koncertjei: #2 (nyár)

Kicsit elcsúsztam ezzel a második bejegyzéssel, ugyanis a hetem kizárólag tanulásból és idegösszeroppanásokból állt, most azonban, hogy 2014 első iskolai hetét magam mögött tudom, itt az ideje a nyári koncertek listára vételének.

Muse - The 2nd Law World Tour (2013.06.26 - Nizza)

A Muse ezzel a turnéjával 2012. november 20-án Budapestre is ellátogatott, azonban a pesti showról lekéstem, ugyanis aznap jöttem rá, mennyire szeretnék menni. Azonban ezzel a koncertsorozattal szerencsém volt: pont dél-franciaországi nyaralásunk időpontjában a zenekar Nizzában lépett fel - erre az állomásra azonnal megvettem a jegyet. Habár a turné hivatalosan ugyanaz volt, mint amelyikkel Pesten is felléptek, szinte semmi sem volt ugyanaz: változtattak a színpadon, a dallistán és a ruhákon. Annak ellenére, hogy sima állójegyem volt, sikerült bejutnom a kiemelt álló szektorba, így a kifutó melletti harmadik sorban álltam végig a fantasztikus koncertet.

A két felejthető előzenekar (melyek közül Biffy Clyro neve ismerős lehet sokaknak) után relatív későn kezdett a Muse. A világ legnagyobb színpadja az első dobütemnél életre kelt, és a show végéig meg nem állt. A legalább 10 méter magas LED-falak felett a lánggépek okádták a tüzet, a b színpad közepén egy hatalmas tűzijáték robbant a magasba, és a Supremacy-vel megkezdődött a 2013 talán legnagyobb show-ja. Meglepő és élvezetes számomra mégis az volt, hogy egy ilyen szuperprodukció egy ennyire professzionális színpadon mennyire belead mindent: Matt elképesztően énekelt, Dom és Chris pedig nagyon virtuóz módon játszottak hangszereiken. A koncert egyszerre volt kifejlett és nagyszabású, illetve személyes és előadó-centrikus. Mivel az egész show ugyanazon a magas színvonalon maradt két óra hosszat, nem igazán tudnék kiemelni fénypontokat, nyilván a kedvenc dalaim (Supremacy, Hysteria, Time Is Running Out, Uprising) tetszettek a legjobban.

Az elképesztő profizmusú, hatalmas színpad, az együttes tagjainak virtuozitása, valamint a dalok fülbemászó volta olyan hangulatot teremtett az 50.000-es nézőközönségben, melyet nagyon ritkán tapasztalni. A Muse megmutatta, hogy mennyire elképesztő tud lenni egy vérbeli rockkoncert, valamint azt, hogy érdemelten vannak a csúcson immár 15 éve.

Rihanna - Diamonds World Tour (2013.07.09 - Bécs)

Rihanna bármit tehet, én szeretni fogom: annak ellenére, hogy a Loud Tour nem volt a legjobb kivitelezésű koncert, és hetedik stúdióalbuma, az Unapologetic 2012 egyik legrosszabb albuma lett, a bejelentés után rögtön igyekeztem megvenni a jegyet 2013-as turnéja bécsi állomására. Kisebb problémákba ütközött azonban a projekt, ugyanis annak ellenére, hogy már 10-kor a Stadthalle előtt várakoztunk a kapunyitásra - a rengeteg eladott Early Entry jegy miatt - csak a negyedik sorba kerültünk.

Azt hiszem, a Diamonds World Tour-on volt szerencsém nemcsak életem legrosszabb előzenekarához, de életem legförtelmesebb zenei élményéhez is: a #DeathToGenres jelmondatú GTA duó háromnegyed órán keresztül játszotta az erős lüktetésű semmilyen stílusú, zenének alig nevezhető borzalmát, melynek a végére majdnem feladtam. Rihanna-nak azonban mindössze 25 másodpercet kellett a színpadon állnia ahhoz, hogy mindezt elfeledtesse velem. Az idei turné a 2011-eshez képest minden szempontból sokkal érettebb, élvezhetőbb, jobb volt. Az énekesnő hangilag rengeteget fejlődött, a hamis 777 Tour-ral ellentétben végig élőben, tisztán énekelt megcsillogtatva kiemelkedő hangi adottságait. A tánc is lenyűgöző volt, RiRi végig a táncosokkal szinkronban nyomta a nehezebbnél nehezebb, látványosabbnál látványosabb koreográfiákat. A technika is sokkal profibb lett, a színpad kétszeresére nőtt végre azt a benyomást keltve a nézőben, hogy nem egy kis koncerten van, hanem egy világméretű produkción. A koncert fénypontjai a Jump, a Rockstar 101, a Cold Case Love, a Where Have You Been, valamint a Stay voltak. Míg a Jumpot és a Rockstar 101-t csupán azért választottam be a legjobb dalok közé, mert mindkettő a kedvenc Rihanna-számaim közé, addig a Cold Case Love-nál és a Stay-nél Rihanna egyedülálló hangja nyűgözött le. A Where Have You Been alatt táncolt a videóklipben is szereplő koreográfia pedig elképesztő látványával nyert meg. 

A Diamonds World Tour összességében egy zseniális koncertsorozat lett, melyen érezhető, hogy a világ egyik legnagyobb sztárja áll előttünk, ezt a díva-imidzset mégis levetkőzi személyességével és előadó-centrikusságával. Azt kell mondjam, Rihanna élőben évről évre jobb és jobb, annak ellenére, hogy milyen zenét hoz össze.

2013 koncertjei: #1 (tavasz)

Az év végi listákról megtudhatjuk, hogy melyik turné volt a legsikeresebb a múlt évben, de azt nem, hogy melyik előadó érdemelte meg azt a több millió dollárt, amennyit koncertsorozata hozott. Mivel én 2013-ban hét koncerten vehettem részt, habár sorba állítani nem fogom tudni, de jellemzem ezeket, hiszen néhány folytatódik idén is, másoknak pedig most jelenik meg a felvételük DVD-n.

Beyoncé - The Mrs. Carter Show World Tour (2013.04.17 - Zágráb)

Beyoncé igazából a Super Bowl-fellépésével lopta be magát 2 év után ismét a szívembe, és mivel rögtön a sportesemény szünetében adott koncertje után bejelentették, hogy az énekesnő három közép-európai koncerttel indítja egy éves koncertsorozatát, tudtam, hogy az évem ezzel a show-val fog kezdődni. Az egyetlen probléma az volt, hogy a legközelebbi, pozsonyi állomás egybeesett a 19-i Lana Del Rey-koncerttel, amit semmiképp sem akartam kihagyni. Így jutottam arra a döntésre, hogy a világ egyik legjobb énekesnőjét a Budapesttől 5 órára lévő horvát fővárosban fogom látni. Azonban éppen a nagy távolság miatt ülőjegyet kellett vennem, hogy lássak is valamit Bey-ből.

Az estét egy horvát minisztár nyitotta meg, aki egy paródiának is elment volna, ezért nem is méltatnék rá egy mondatnál többet. Beyoncé ezután érkezett a színpadra, és abban a pillanatban, hogy a Run the World (Girls) felcsendült, minden ülőjeggyel rendelkező néző felpattant a székéből, és táncolni, ugrálni kezdett. Az énekesnő a több mint másfél órás shown végig élőben énekelt, és teljes erőbedobással táncolt, sokszor még a táncosait is megszégyenítő ügyességgel. Habár a technikára nem fordítottak annyit, hiszen a színpad relatív kicsi volt, egy leereszkedő kivetítővel és semmi különösebb meglepetéssel, extrával. Az egyetlen különleges dolog benne az volt, amikor Beyoncé átrepült az úgy nevezett "B-stage"-re, amelyen közelebb volt a rajongókhoz, és a lassabb dalait (Irreplacable, Love on Top) adta elő. A koncert fénypontjai számomra az End of Time, a Flaws and All, a Baby Boy és a Halo voltak. Az End of Time-nál a Super Bowl-on is előadott koreográfiát láthattuk, amely - valljuk be - elképesztő. A Flaws and All egy annyira személyes momentum volt, hiszen az énekesnő a rajongóknak dedikálta a dalt, melyet gyönyörűen végigénekelt annak ellenére, hogy az első perctől könnyek gyűltek a szemében. A Baby Boy a technikájával fogott meg, hiszen a leereszkedő kivetítőn táncosok látszottak, így nehéz volt elkülöníteni az igazi táncosokat a háttérvetítéstől. A Halo pedig szerintem minden idők legszebb dala, és az, hogy élőben hallhattam, könnyeket csalt a szemembe.

A Mrs. Carter Show World Tour összességében egy Beyoncé személyére épített profi show, melyen az énekesnő zseniálisan énekel, és táncol az első perctől az utolsóig. Az énekesnő kitett magáért.

Lana Del Rey - Paradise Tour (2013.04.19 - Bécs)

Mindenkit meglepetésként érintett, hogy Lana Del Rey Bécsbe érkezett 2013-as európai turnéjával, a koncert mégis hetek alatt teltházas lett. A kihagyhatatlan lehetőséget arra, hogy a mai popzene egyik legkülönlegesebb énekesnőjét élőben lássam, megragadtam, és szinte azonnal megvettem állójegyemet az eseményre. Martinnal együtt buszoztunk ki péntek hajnalban az osztrák fővárosba, és 11-re már a Gasometer Arena beltéri bejárata előtt álltunk. Hosszas gondolkodás és kérdezgetés után azonban kimentünk a külsőhöz délután kettő körül, ahol másodikakként ülhettünk le a beengedőkapu elé. A szervezés szörnyű volt, de a végén az első sor közepére kerültünk mindketten.

Az énekesnő barátja által vezetett Kassidy zenekar lenyűgöző kezdés volt az estének, a legjobb előzenekar volt, amihez eddig szerencsém volt. Lana meglepően korán kezdett, fél 9 után nem sokkal, és már az első számnál, a Cola-nál felejthetetlen élményt okozott mindenkinek, aki az első sorokban állt, ugyanis az énekesnő a dal közepe felé lesétált a színpadról, autogramokat, öleléseket, kézfogásokat osztogatott, melyekből - tekintve, hogy mienk volt a legjobb hely - bőven kaptunk mi is. Az egész koncert élőben ment, és Lana gyönyörűen, a stúdióverziókat messze felülmúlóan énekelt. A színpad kicsi volt, mégis zseniális: a pókhálót imitáló függönytől kezdve a hatalmas gyertyatartókon és csilláron keresztül a tükröknek álcázott ledfalakig minden négyzetcentiméter tökéletesen el volt találva, és misztikussá tette a hangulatot. A Million Dollar Man akusztikus, csak zongorával kísért változata volt a koncert zenei fénypontja számomra, melynél majdnem elájultam a katarzistól. Az utolsó, National Anthem-nél Lana megint a lejött hozzánk, ezúttal még több fényképet, puszit és I love you-t osztogatva.

A Paradise Tour egy személyes, nem nagyszabású koncert, de annak, aki szereti Lana Del Rey hangját, stílusát és dalait, felejthetetlen élmény, különösen akkor, ha az első sorban áll, és lehetősége van találkozni az énekesnővel. A Lanával való pár szavas csevej, valamint a puszi és az autogram, amit kaptam tőle életem legnagyobb élményei közé tartozik.

P!nk - The Truth About Love Tour (2013.05.09 - Bécs)

Tavaly tavasszal nem volt szerencsém a koncertidőpontokkal: P!nk bécsi koncertje az angol emelt szintű érettségimmel egybeesett, a kiemelt állójegyek pedig szinte azonnal elfogytak, ezért hatalmas dilemmába kerültem, melynek megoldásaként ez méregdrága Early Entry jegy jelentkezek, mellyel garantált helyem volt az első sorban annak ellenére, hogy csak 5re értem oda a Stadthalle-hoz.

A bevezetőben leírtam, hogy sosem tudom rangsorolni a koncerteket, amelyeken ott voltam, ez alól P!nk idei turnéja kivétel: életem legjobb koncertje volt. A felejthető előzenekar után P!nk fél 10 körül kezdett, és a koncert az első percétől az utolsóig egy folyamatos extázis volt számomra. A Raise Your Glass közben lévő bungee-jumpingtól a So What alatti aréna-körberepülésig minden pillanatát élveztem. P!nk egyértelműen a világ legjobb előadóművésze, ugyanis egész végig élőben énekelt, táncolt vagy épp artistamutatványokat hajtott végre egy kötélen, egy felfüggesztett gömbön, vagy épp a földön egy táncosa társaságában. Mélypontokat ugyan nem, fénypontokat ki tudok emelni: Raise Your Glass, Just Like a Pill, Try, Trouble, Sober, Slut Like You. A Raise Your Glass-t két okból is választottam a másfél órás show egyik legjobb momentumának: egyrészt, mert annál zseniálisabb belépőt még sosem láttam, mint
mikor P!nk egyszer csak a színpad belsejéből felrepül egészen a legtetejéig, és az egész refrén alatt fel le ugrál egy bungee-jumping kötél segítségével, másrészt pedig azért, mert egy zenerajongónak kevés annál nagyobb élmény van, mint amikor életében először élőben látja kedvenc énekesnőjét, aki történetesen 5 méterre van tőle. A Just Like a Pill elején P!nk lefeküdt a színpad szélére, és megfogta az elöl álló rajongók kezeit: többek között az enyémet is. Innentől nem kell magyarázni, hogy miért volt a dal a koncert egyik fénypontja. A Try az énekesnő profizmusa miatt fogott meg: míg a dal elején egy kötélen lebegett és tornázott, a második felében a videóklipben is látható elképesztő koreográfiát mutatta be egyik táncosával - és mindeközben makulátlanul énekelt élőben. A Trouble alatt akkora buli volt az arénában, hogy egész Bécs belezengett: P!nk Grammy-díjas slágerét az egész aréna (vagy legalábbis a kiemelt álló szektor üvöltötte), és mindenki egyszerre ugrált rá. A Sober ellenben szintén a látvány miatt fogott meg: P!nk egy óriási felfüggesztett gömbön csinált olyan dolgokat, amelyeket egy átlagos énekesnő elképzelni se merne. A Slut Like You megint leginkább hangulata miatt fogott meg, de az is közrejátszik abban, hogy az egyik kedvenc dalom volt a koncerten, hogy P!nk a refrén előtt 5-10 másodpercig az orrom előtt, tőlem fél méterre guggolt, és a szemembe nézve énekelt.

Összességében a The Truth About Love Tour szerintem a világ legnagyobb show-ja mindenkinek attól függetlenül, hogy szereti-e P!nk zenéjét vagy sem. Akinek nem volt szerencséje a látványos és lenyűgöző koncerthez, mindenképpen vegye meg a november végén megjelent DVD-t.