Imperfect Illusion - Egy erőltetett és elsietett visszatérés

Habár sejthető volt, hogy a 2013-as Artpop után már érik egy új projekt Lady Gagának, és már a tavalyi év vége óta keringtek pletykák, hogy az énekesnő hamarosan új albummal tér vissza, a Joanne szerintem eléggé a semmiből érkezett. Az elődök, a Born This Way és az Artpop, óriási felépítést kaptak, és mindkettőn érződött, hogy Gaga óriási energiát és elkötelezettséget fektetett beléjük, valamint az is, hogy az énekesnő már évekkel a megjelenés előtt is kész kreatív koncepcióval és alapötlettel rendelkezett. Ezzel szemben nyár végén meteoritként, egyik napról a másikra, gyakorlatilag nulla előzetes promócióval, megjelent a nehezen emészthető és elég nyers Perfect Illusion (ami mellesleg Gaga egyetlen olyan lead single-je, ami nem került bele Amerikában a top10-be). Ezzel nagyjából egyidőben derült ki az album címe, és a - számomra mesterkéltnek tűnő - háttérsztori hozzá.

Számomra a megjelenéssel és előzetes kommunikációval kapcsolat-ban minden elkapkodottnak és erőltetettnek tűnt, főleg az előző életművekkel kontrasztba állítva. De elég a marketingből, lássuk milyen is a zene. Szerintem Gaga karrierjének legrosszabb döntése volt megtenni a többé-kevésbé egyslágeres Mark Ronsont az album vezetőproducerévé, mert minden számon érződik a negatív hatása. Nem tudom, hogy a számos hiba a lemezen produceri amatőriz-mus, időhiány vagy szándékos nyers-ség következménye. De például habár az indító Diamond Heart egy kifejezetten jó dal, olyan ritmusváltások (sőt, stílusváltások) vannak benne, mintha három teljesen különálló számból rakták volna össze. A már említett Perfect Illusion pedig több ponton kifejezetten hamis - egy gyengeség, amit nagyon mérsékelt mennyiségű keveréssel ki lehetett volna javítani. És akkor azt itt nem is fejtem ki bővebben, hogy a Hey Girl milyen fülsértően borzasztó, és milyen orbitális csalódás, tekintve, hogy a zseniális Florence Welch is a nevét (és tökéletes hangját) adta hozzá.

Mindettől függetlenül az album nem lett rossz: a 2008-ban divatos egyszerű és tiszta pop felüdítő 2016-ban, amikor gyakorlatilag mindenki vagy a hallgathatatlan dance pop, vagy a nem elismert alternative pop felé mozdul el. A Dancin' in Circles vagy az Angel Down például kifejezetten jóra sikerültek, és a CD első felében úgy igazán rossz momentum nincs is (persze a Perfect Illusion hamis hangjait nem számítva). A probléma inkább az, hogy se olyan Dope-os vagy Speechless-es katarzisok, se Americano-s vagy Manicure-ös partik nincsenek az albumon. Elkezdődik, néha jobb, néha rosszabb, majd véget ér anélkül, hogy igazán megfogná a hallgatót, ahogy az énekesnő előző három albuma tette. Értem én, hogy egy ilyen extravagáns előadónak szüksége van személyesebb felvételekre is, de az eddig mindig bevállalós és polgárpukkasztó Lady Gagából ez az album egy átlagos, különösebb megkülönböztető jegy nélküli előadót varázsolt, ami tekintve, hogy az őrült Stefani milyen pillanatokkal ajándékozott meg minket, szerintem elég szomorú.
Legjobbak: John Wayne, Dancin' in Circles, Angel Down
Felejtősek: Come to Mama, Hey Girl

A Sziget legjobb koncertjei

5.) Aurora (08.16 - A38 Stage)

A norvég énekesnő dalait még áprilisban kezdtem el hallgatni a lehető legrandomabb oknál fogva: egy helyen lépett fel Foxes-zal és a Nothing But Thieves-zel Bristolban, és felkeltette az érdeklődésem, hogy vajon milyen zenét játszhat. Habár debütáló albuma csak mostanra érett be nálam, és a Sziget idején még csak pár számot ismertem tőle, mindenképp el akartam menni, ha másért nem is, különleges hangja miatt. Így hát a fesztivál utolsó napján a lehető legkorábbi időpontban (délután fél 5kor) a B-színpadnál várakoztam egy koncertre, amiről nem számítottam rá, hogy rajtam kívül másokat is érdekelhet.

Aurora pozitív csalódást okozott azon meglepően sok embernek, aki felkelt miatta kedd "hajnalban". Azon kívül, hogy tényleg zseniálisan énekelte végig a koncertet, legjobb, és alternatív előadóhoz képest legfesztiválkompa-tibilisebb számait játszotta, így 75 perces színpadi idejének majdnem minden másodperce öröm volt a a hat nap alatt jelentősen elfáradt füleknek. Amikor pedig nem énekelt, a legimádnivalóbb és aranyosabb közönséggel való kommunikációt mutatta, amihez valaha szerencsém volt. Személyes kedvencem az a rész volt talán, amikor megosztotta a rajongókkal, hogy mit reggelizett, de közeli második helyet érdemel az is, amikor őszinte meghatottsággal (és tört angollal) közölte, hogy ez a legkedvesebb taps, amit a karrierje során kapott.

Aurora összességében egy chilles és nem túl izgalmas koncertet adott, de a fellépés zeneileg nagyon élvezhető volt, és személyes élményt nyújtott, tehát azt kell, mondjam, tökéletes fit volt az utolsó, másnapos és beteges nap délutánjára.

Fénypont: Under the Water, Conqueror

4.) Editors (08.12 - A38 Stage)

A poptól a rock felé történő elmozdulásom 2013 nyarán kezdődött el, és ennek kapcsán számos zseniális előadót szerettem meg az elmúlt három évben (például jelenlegi kedvenc előadóimat, a Florence + the Machine-t és a Muse-t). Idén azonban ez a folyamat sokszorosan gyorsult fel, és halálos Coldplay- és Foals-rajongásom kialakulása mellett fontos helyet kap az idei évem (számomra) új előadói között az Editors is, akikkel már egy ideje szemeztem, de igazán csak a Sziget miatt kezdtem el hallgatni őket.

A Sziget első élvezhető napján tehát - miután kiélveztem John Newman és a Bastille energikus koncertjeit - nagyon vágytam az Editors lassabb hangvételű, mégis zseniális zenéjére élőben. Habár a legtöbb kritika - és ebben legjobb barátom is egyetért velük - unalmas és gyenge kezdésnek ítélte meg az In Dream kezdődalát, a No Harm-ot, én mindig is rajongója voltam a szépen, ráérősen építkező koncertnyitásoknak, és a dalt magát is azóta szeretem mióta a bandát. Az első három szám alatt fellélegezni se tudtam a katarzisból, annyira élveztem a zenét. A sok lassú és midtempó dal elképesztő élvezetéből (itt hozzátenném, hogy a setlistről a kedvenc számom, az Ocean of Night dobbal felturbózott változata csalódás volt számomra) azonban az Editors legenergikusabb száma, a Papillon hozott változást a koncert második felében, mely meghosszabbított refrénjeivel a legjobb (józan) party volt az egész fesztiválon számomra. A birminghami fiúk eggyel kevésbé voltak közvetlenek a fent már részletezett Auroránál, de láthatólag élvezték a koncertet, ami szerintem talán a legfontosabb faktor ahhoz, hogy a közönség is így tegyen.

Fénypont: Smokers Outside the Hospital Doors, Papillon

3.) Bastille (08.12 - Main Stage)

A Bastille-t mindig egy élmény élőben hallani: a 2014-es Sziget és az idei exeteri Big Weekend után harmadszorra láttam koncerten, és szokás szerint minden percet élveztem. A banda nagyon jól játszik, felszabadult és boldog számaik nagyon illenek a fesztiválok hangulatához, és a színpadképben is mindig mutatnak valami különlegeset. Dan ezenfelül az egyik kedvenc frontemberem: azon kívül, hogy tényleg nagyon jól énekel élőben is, és hogy neki van a legszebb brit akcentusa a világon, nagyon energikus, és ezzel a közönséggel nagyon jó kapcsolatot tud kialakítani már az első szám alatt is.

Az előadás egyébként nem tért el sokban a 2014-estől abban, hogy megint felkerültek a színpadra az óriási dobok, Dan a közönség felét lepacsizva újfent megmászta a hangosítótornyot, és a Bad Blood mint nyitó-, valamint a Pompeii mint záródal meghozta a kívánt hatást. Amiért azonban mégis ez volt a legjobb Bastille-koncert a három közül, amin voltam, az, hogy az együttes új dalainak mindegyike nagyságrendekkel jobb mint a Bad Blood bármely dala. Most nem fogok belekezdeni abba, hogy mennyire várom a Wild World-öt, amit szeptember 9-től lehet majd hallani, valamint abba, hogy szerintem akár az év albuma is lehet a Bastille második lemeze, de egy pár szót szeretnék szánni annak, hogy az élőben már hallott új számok mennyire zseniálisak. A Fake It már első hallásra a kedvenc dalom lett az együttestől, a The Currents és a Blame annyira nagyot szólnak élőben, hogy úgy buliztam és üvöltöttem végig őket mintha már évek óta ismerném a számokat, a Two Evils közben végig a hideg futkosott a hátamon.

Őszintén nem értem, hogy ez a zseniális banda miért ne érdemelte volna meg a headline időt a nem sok érdeklődést keltő Manu Chao helyett, de összességében örülök neki, mert így megnézhettem az Editors már feljebb említett koncertjét.

Fénypont: Fake It, Two Evils

2.) Years & Years (08.15 - Main Stage)

A Years & Years Szigetes fellépésének bejelentése kapcsán érzett örömömet egy kicsit elhomályosította februárban, hogy ugyanazon a napon az is kiderült, hogy kedvenc bandám, a Muse is érkezik Budapestre. Csak akkor realizáltam igazán, hogy hallani fogom a triót élőben, amikor már ott álltam a nagyszínpad előtt hétfőn délután négykor.

Sokak számára meglepő lehetett, ahogy a frontember, Olly Alexander vitte a showt, és ezért a közönség jelentős része csak az első sokk kiheverése után kapcsolódott be a koncert élvezésébe, én azonban már májusban is láttam a bandát, így az első másodperctől kezdve átadhattam magam a bulinak. Olly egyébként minden Years & Years koncert legjobb pontja, az ember egy igazi jelenség, ahogy korlátok nélkül táncol, ahogy az egyik legaranyosabb és legközvetlenebb előadó a bolygón, és ahogy tökéletes magyar kiejtéssel köszöni meg a jelenlévőknek a tapsot. További jó pont, hogy a brit fiúk számai tökéletesek egy fesztiválra (habár úgy gondolom - és az érdeklődők száma is alátámaszt - , egy későbbi idősávba jobban illettek volna), a gyönyörű zongorával kisért Eyes Shut-on kívül egy pillanatig nem állt le a pörgés.

Fénypont: Take Shelter, Ties

A legjobb legjobbjai - Marina & the Diamonds top 10

Mivel múlt héten voltam Marina koncertjén, és mivel már csak egy hét van az énekesnő budapesti fellépéséig (és mert bármit szívesebben csinálok a marketing-esszémnél), úgy döntöttem, itt az ideje végre elkészítenem a top 10-es listámat kedvenc énekesnőm legjobb számairól.

10.) Happy

A Happy egy listámon már szerepelt tizedik helyezettként, méghozzá a 2014 legjobb dalait összegző posztomban, és most megint vele kezdem a legeslegjobbig tartó visszaszámlálásomat. A Froot kezdőszáma és második előfutára egy elképesztően gyönyörű akusztikus ballada, melyben Marina tehetségét láthatjuk annak tökéletesen letisztult, beavatkozásmentes formájában: az énekesnő megírt egy gyönyörű dalt könnyfakasztó szöveggel, leült a zongorához, eljátszotta, majd felénekelte, és el is készült a Happy.

So now you know, you know it all, / That I've been desperately alone

9.) The Outsider

Marina legújabb albumának első dala után jöjjön egy régi mestermű, mely ezúttal nem egy szomorú akusztikus darab, hanem egy gyorsabb, frappánsabb popszám. A Family Jewels egyik rejtett kincse (mivel kislemezként nem jelent meg, és élőben se hallhattuk túl sűrűn) szövegével minden antiszociális vagy introvertált tud azonosulni, azonban mégis egy inkább boldog, mint depresszív módon. A dal építkezése még a szövegét is felülmúlja: miután lassan elindult, újabb és újabb hangszerek csatlakoznak az egyszerű zongorához az első verse alatt, majd a pre-chorusnál ez tovább fokozódik, és a repetitív refrénben teljesedik ki. További említést igényel a rekedtes badass ordítás a második pre-chorus előtt, amihez hasonlót sajnos ezóta sem hallhattunk Marinától.

Just because you know my name / Doesn't mean you know my game

8.) Froot

Egy gyors 2010-be tett kalandozás után térjünk vissza a jelenbe, Marina harmadik albumának címadó dalához és első kislemezéhez, mely a nyolcadik helyet foglalhatja el listámon. Erről a számról is írtam már korábban, amikor 2014 legjobb dalait összegeztem, és további kommentekkel csak magamat tudnám ismételni. Habár azt kell, hogy mondjam, hogy akkor Marina visszatérésével kapcsolatos izgalmam miatt lehet, kicsit túlértékeltem a dalt, még mindig nagyon szeretem.

I'm your carnal flower, I'm your bloody rose / Pick my petals off and make my heart explode

7.) Buy the Stars

A két gyors szám után térjünk vissza megint a lassú vonalra, ezúttal a második album deluxe verziójának utolsó dalával, mely a Happyhez hasonlóan magában gyönyörű minden kisegítő hangszer nélkül: csak Marina, őszinte szövegei és a zongorája. Ez a dal azonban nem a boldogságot állítja a középpontba, mi több, az elejétől a végéig olyan elképesztő szomorúság árad belőle, hogy még most is sírhatnékom támad tőle minden hallgatással. Tökéletes lezárás az évtized egyik legjobb albumának.

We don't own our heavens now / We only own our hell

6.) Homewrecker

Ó, milyen hamar elérkeztünk az egyik legnagyobb kedvencemhez, és talán életem legtöbbször idézett dalához! Versszerű dallamtalan verséi kicsit minimalistának tűnhetnek első hallásra, de az ütős dallamú, erős refrénnel tökéletesen vannak ellensúlyozva. Több hallgatással az is kitűnik, hogy ezeknek a lassab részeknek mennyire elképesztően jó szövegük van: ha nem ebben a dalban lenne életmottóm, nagyon nehezemre esett volna egy legjobb idézetet találnom belőle. A dal fénypontja azonban mégiscsak a bridge, a második és harmadik refrén közötti mélyen énekelt, dallamos rész, melyben az alábbi zseniális sorok találhatóak. Csak egy kérdésem van ezzel a dallal kapcsolatban: hogy lehet egy popszám ENNYIRE JÓ?

I guess you could say that my life's a mess, / But I'm still looking pretty in this dress

5.) Numb
Az újabb dalok után most megint visszatérek a Family Jewels-hez, méghozzá annak legjobb dalához, Marina egyik leggyönyörűbb balladájához. A Numb négyperces csodája először nem fogott meg: azon számok közé tartozott, amiket meghallgatsz két jó dal között, de magában sose játszanád le. Egy depressziós pillanatomban azonban végre sikerült kapcsolódnom a dal mondandójához, mely a mély magányról szól - természetesen zseniálisan megfogalmazva. Felemelő, angyalias hangzású refrénjétől mindig libabőrös leszek, a mélyről újra felépülő bridge szövege pedig egy-egy szörnyű napon egyetlen vigaszomként szolgál.
I'm no good, no good to anyone, / 'Cause all I care about is being number one

4.) Teen Idle
A negyedik helyre azt a dalt raktam, ami végleg megszerettette velem Marinát. A Teen Idle volt az első szám, amit igazán imádtam az énekesnőtől, az a dal, ami miatt meghallgattam az Electra Heart-ot, mely végül a kedvenc CD-mmé nőtte ki magát. Az elvesztegetett fiatalságról szóló szomorú balladában hallhatjuk Marina legjobb szövegeit, és legőszintébb szomorúságát. Itt mindennél nehezebb dolgom volt az idézet kiválasztásával.

The wasted years, the wasted youth / The pretty lies, the ugly truth

3.) Starring Role
A dobogót kedvenc Marina-balladámmal nyitnám meg, melynek szövegével mindennél jobban tudok azonosulni, ugyanis én pont egy olyan ember vagyok, amit ez a dal leír. Marina leggyönyörűbb szövegű szerelmes száma varázslatos zongorával és egyedi dobbal. A refrén katarzisa jelenti számomra az egész Electra Heart fénypontját, ami tekintve, hogy kedvenc albumomról beszélünk, nagy szó. Itt is - mint eddig sokszor máskor - legalább 10 idézetet írtam volna alulra.
Fed up with the fantasies that cover what is wrong / Come on baby, let's just get drunk, forget we don't get on

2.) Savages
Gondolom, mindenki, aki ismer, azt hitte, hogy a Savages-t fogom megválasztani elsőnek, mert tavalyi listámat ez a dal vezette, minden koncerten erre tomboltam legjobban, és még mindig az évszázad legjobb társadalomkritikájának tartom. De mindezek csak azért lehetnek igazak, mert első helyezett Marina-dalom se nem tavalyi, se nem hallható koncerteken mostanság, se nem társadalomkritika. Hosszabb leírással csak ismételni tudom magam: a pörgős, fülbemászó dallam első hallásra megragadja, majd a zseniális szöveg végleg behúzza a hallgatót.
I'm not afraid of God, / I am afraid of man

1.) E.V.O.L
Annak ellenére, hogy Marina mindegyik albumát nagyon szeretem, listám élére mégis egy lemez nélküli dal kerülhet fel, nem meglepően az Electra Heart korszakból. Az E.V.O.L eleinte egyáltalán nem nyert meg magának, csak nemrégiben kaptam rá, de azóta annyira imádom, hogy még kedvenc énekesnőmtől is a legjobbnak találom. De hát nem tehetek róla: zeneileg és szövegileg is annyira tökéletes!
Candy is dandy, but liquor is quicker / Every kiss you give me makes me sicker

A zeneipar hibája vagy az enyém?

Az elmúlt másfél hétben a mainstream R&B/pop műfajban rengeteg fontos esemény történt. Kijött Rihanna régóta várt új albuma, az ANTI, és Beyoncé visszatérő kislemeze, a Formation. Mielőtt belekezdek, mindkettő előadóról fontosnak találom megjegyezni, hogy annak idején nagyon szerettem őket. A Rated R-t és a Talk That Talk-ot mai napig imádom, Beyoncé koncertje pedig az egyik legjobb, amin valaha voltam. Azonban ez a két új alkotás annyira kiakasztotta nálam a mércét, hogy úgy döntöttem, év végi listáim után több mint egy hónappal visszatérek ide, és megosztom véleményem ezekről az úgynevezett zeneművekről.

Rihanna - ANTI

A barbadosi énekesnő albumától eleinte se vártam sokat: már az Unapologetic-nek is csak a fele volt hallgatható, legutóbbi kislemezei, a 4 5 Seconds, a Bitch Better Have My Money, és a Work alapján pedig végleg eltemettem rajongásom Rihanna iránt. Azért, mivel a diszkrimináció csúnya dolog, és mindenki megérdemel egy esélyt, meghallgattam az énekesnő várva várt és régóta halogatott nyolcadik albumát.

A röhögőgörcs körülbelül a tizedik másodpercben fogott el, ugyanis az első dal, a Consideration érthetetlen és konzisztens dallamot teljesen hiányoló szövege olyan gyönyörű harmóniába elegyedik a szakszóval "experimentális", az én szavaimmal viszont igénytelen alappal. Az album mélypontját azonban egyértelműen a félig interlude James Joint hozza meg, ami olyan disszonáns, hogy legszívesebben Van Gogh nyomdokaiba lépve levágtam volna nem csak egyik, hanem mindkét fülemet. A dal egyetlen jó pontja, hogy csak alig több mint egy percig tart. Továbbmenve a Kiss It Better az egyetlen olyan szám a lemezen, amihez komoly reményeket fűztem, mivel Natalia Kills írta. Ki is emelkedett az album förtelméből, azonban még így is a brit énekes legrosszabb szerzeménye, ami valaha felvételre került. A Work-öt már kislemezként is hallhattam, így utálhattam, de azért azt fontosak tartom megemlíteni vele kapcsolatban, hogy Rihanna-nak régen gyönyörű, tiszta, különleges hangja volt, ezen a felvételben pedig csak egy a visítás és nyerítés közötti hangot hallatt végig, és egyetlen éneklési kísérlete (mely csak egy hümmögés) is hallhatóan autotune-nal van kezelve, hogy tiszta legyen. A dalt magát pedig véleményem szerint nem szükséges véleményeznem, mert ez a buzzfeed poszt tökéletesen megteszi. Innentől fel is adom a próbálkozást, hogy a dalokat egyesével véleményezzem, mert ugyanebben a mélységben mozognak, csak még elválasztani is nehezemre esik őket. Az enyhülést a Never Ending hozza meg, ami végre már az átlagos besorolást megüti a szememben. Utána hasonló színvonalú, hallgatható balladák jönnek a sima verzió legvégéig, melyek habár a Good Girl Gone Bad vagy a Rated R legrosszabbjai lettek volna, erről az albumról kiemelkednek. A deluxe verzió három száma viszont ezek helyett is módfelett kiakasztó. A Goodnight Gotham-ben Rihanna konkrétan semmit nem működik közre, ugyanis a Florence + the Machine Only If for a Night-jának egy két perces mixét tartalmazza a dal. Ezután a Pose visszatér a második dal szintjéhez. Emlékszem a beszélgetésemre egy hardcore-rajongó barátommal még 2010-ből, amiben azt mondta, hogy ő akkor is szeretné Rihanna-t, hogyha egy 3 perc hosszú sípolásra mondogatná a "bitch" szót. Hát, Isten meghallgatta ezen barátom imáit, ugyanis a Pose konkrétan ezt kínálja a bátor és kitartó hallgató számára.

Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy Rihanna az ANTI-val nem csak pályafutása legotrombább és legigénytelenebb albumát hozta össze, hanem a legfülsértőbb zenei alkotást is, amit valaha hallottam, disszonáns dallamaival, vinnyogó hangjával és érthetetlen/értelmetlen szövegeivel.

Beyoncé - Formation

Alig pár nappal Rihanna meglepetés-albuma után Beyoncé, mintha csak képen akarta volna vágni riválisát, szintén a semmiből megjelentette visszatérő kislemezét, a Formation-t, melyet értelemszerűen rögtön hatalmas visszhang fogadott. Habár B száma nagyságrendekkel jobb mint bármelyik szám az ANTI-n, azt kell mondjam, nincs zenei értéke. Egy monoton taktusra mond fel a világ egyik legtehetségesebb énekesnője csak félig értelmes taktusokat, melyek között szerepelnek az "aligator", a "black Bill Gates" és az "I slay" kifejezések.

A videó ellenben kifejezetten jó lett: szépen van megrendezve, a koreográfia Beyoncé-tól megszokott módon végtelenül profi, és hiba vagy zenei elcsúszás nélkül van előadva. A megjelenést nem sokkal követő Super Bowl-os fellépésen is visszaköszönő táncmozdulatok élőben még nagyobbat ütöttek, és Bey megint lenyűgözött előadói tehetségével. Éppen ezért annyira szörnyű, hogy ez a zseniális tehetség ilyen dalt ad ki, amikor olyan mesterművei is vannak mint az I Was Here, a Halo, vagy a gyorsabbak közül a Partition.