Imperfect Illusion - Egy erőltetett és elsietett visszatérés

Habár sejthető volt, hogy a 2013-as Artpop után már érik egy új projekt Lady Gagának, és már a tavalyi év vége óta keringtek pletykák, hogy az énekesnő hamarosan új albummal tér vissza, a Joanne szerintem eléggé a semmiből érkezett. Az elődök, a Born This Way és az Artpop, óriási felépítést kaptak, és mindkettőn érződött, hogy Gaga óriási energiát és elkötelezettséget fektetett beléjük, valamint az is, hogy az énekesnő már évekkel a megjelenés előtt is kész kreatív koncepcióval és alapötlettel rendelkezett. Ezzel szemben nyár végén meteoritként, egyik napról a másikra, gyakorlatilag nulla előzetes promócióval, megjelent a nehezen emészthető és elég nyers Perfect Illusion (ami mellesleg Gaga egyetlen olyan lead single-je, ami nem került bele Amerikában a top10-be). Ezzel nagyjából egyidőben derült ki az album címe, és a - számomra mesterkéltnek tűnő - háttérsztori hozzá.

Számomra a megjelenéssel és előzetes kommunikációval kapcsolat-ban minden elkapkodottnak és erőltetettnek tűnt, főleg az előző életművekkel kontrasztba állítva. De elég a marketingből, lássuk milyen is a zene. Szerintem Gaga karrierjének legrosszabb döntése volt megtenni a többé-kevésbé egyslágeres Mark Ronsont az album vezetőproducerévé, mert minden számon érződik a negatív hatása. Nem tudom, hogy a számos hiba a lemezen produceri amatőriz-mus, időhiány vagy szándékos nyers-ség következménye. De például habár az indító Diamond Heart egy kifejezetten jó dal, olyan ritmusváltások (sőt, stílusváltások) vannak benne, mintha három teljesen különálló számból rakták volna össze. A már említett Perfect Illusion pedig több ponton kifejezetten hamis - egy gyengeség, amit nagyon mérsékelt mennyiségű keveréssel ki lehetett volna javítani. És akkor azt itt nem is fejtem ki bővebben, hogy a Hey Girl milyen fülsértően borzasztó, és milyen orbitális csalódás, tekintve, hogy a zseniális Florence Welch is a nevét (és tökéletes hangját) adta hozzá.

Mindettől függetlenül az album nem lett rossz: a 2008-ban divatos egyszerű és tiszta pop felüdítő 2016-ban, amikor gyakorlatilag mindenki vagy a hallgathatatlan dance pop, vagy a nem elismert alternative pop felé mozdul el. A Dancin' in Circles vagy az Angel Down például kifejezetten jóra sikerültek, és a CD első felében úgy igazán rossz momentum nincs is (persze a Perfect Illusion hamis hangjait nem számítva). A probléma inkább az, hogy se olyan Dope-os vagy Speechless-es katarzisok, se Americano-s vagy Manicure-ös partik nincsenek az albumon. Elkezdődik, néha jobb, néha rosszabb, majd véget ér anélkül, hogy igazán megfogná a hallgatót, ahogy az énekesnő előző három albuma tette. Értem én, hogy egy ilyen extravagáns előadónak szüksége van személyesebb felvételekre is, de az eddig mindig bevállalós és polgárpukkasztó Lady Gagából ez az album egy átlagos, különösebb megkülönböztető jegy nélküli előadót varázsolt, ami tekintve, hogy az őrült Stefani milyen pillanatokkal ajándékozott meg minket, szerintem elég szomorú.
Legjobbak: John Wayne, Dancin' in Circles, Angel Down
Felejtősek: Come to Mama, Hey Girl