A Sziget legjobb koncertjei

5.) Aurora (08.16 - A38 Stage)

A norvég énekesnő dalait még áprilisban kezdtem el hallgatni a lehető legrandomabb oknál fogva: egy helyen lépett fel Foxes-zal és a Nothing But Thieves-zel Bristolban, és felkeltette az érdeklődésem, hogy vajon milyen zenét játszhat. Habár debütáló albuma csak mostanra érett be nálam, és a Sziget idején még csak pár számot ismertem tőle, mindenképp el akartam menni, ha másért nem is, különleges hangja miatt. Így hát a fesztivál utolsó napján a lehető legkorábbi időpontban (délután fél 5kor) a B-színpadnál várakoztam egy koncertre, amiről nem számítottam rá, hogy rajtam kívül másokat is érdekelhet.

Aurora pozitív csalódást okozott azon meglepően sok embernek, aki felkelt miatta kedd "hajnalban". Azon kívül, hogy tényleg zseniálisan énekelte végig a koncertet, legjobb, és alternatív előadóhoz képest legfesztiválkompa-tibilisebb számait játszotta, így 75 perces színpadi idejének majdnem minden másodperce öröm volt a a hat nap alatt jelentősen elfáradt füleknek. Amikor pedig nem énekelt, a legimádnivalóbb és aranyosabb közönséggel való kommunikációt mutatta, amihez valaha szerencsém volt. Személyes kedvencem az a rész volt talán, amikor megosztotta a rajongókkal, hogy mit reggelizett, de közeli második helyet érdemel az is, amikor őszinte meghatottsággal (és tört angollal) közölte, hogy ez a legkedvesebb taps, amit a karrierje során kapott.

Aurora összességében egy chilles és nem túl izgalmas koncertet adott, de a fellépés zeneileg nagyon élvezhető volt, és személyes élményt nyújtott, tehát azt kell, mondjam, tökéletes fit volt az utolsó, másnapos és beteges nap délutánjára.

Fénypont: Under the Water, Conqueror

4.) Editors (08.12 - A38 Stage)

A poptól a rock felé történő elmozdulásom 2013 nyarán kezdődött el, és ennek kapcsán számos zseniális előadót szerettem meg az elmúlt három évben (például jelenlegi kedvenc előadóimat, a Florence + the Machine-t és a Muse-t). Idén azonban ez a folyamat sokszorosan gyorsult fel, és halálos Coldplay- és Foals-rajongásom kialakulása mellett fontos helyet kap az idei évem (számomra) új előadói között az Editors is, akikkel már egy ideje szemeztem, de igazán csak a Sziget miatt kezdtem el hallgatni őket.

A Sziget első élvezhető napján tehát - miután kiélveztem John Newman és a Bastille energikus koncertjeit - nagyon vágytam az Editors lassabb hangvételű, mégis zseniális zenéjére élőben. Habár a legtöbb kritika - és ebben legjobb barátom is egyetért velük - unalmas és gyenge kezdésnek ítélte meg az In Dream kezdődalát, a No Harm-ot, én mindig is rajongója voltam a szépen, ráérősen építkező koncertnyitásoknak, és a dalt magát is azóta szeretem mióta a bandát. Az első három szám alatt fellélegezni se tudtam a katarzisból, annyira élveztem a zenét. A sok lassú és midtempó dal elképesztő élvezetéből (itt hozzátenném, hogy a setlistről a kedvenc számom, az Ocean of Night dobbal felturbózott változata csalódás volt számomra) azonban az Editors legenergikusabb száma, a Papillon hozott változást a koncert második felében, mely meghosszabbított refrénjeivel a legjobb (józan) party volt az egész fesztiválon számomra. A birminghami fiúk eggyel kevésbé voltak közvetlenek a fent már részletezett Auroránál, de láthatólag élvezték a koncertet, ami szerintem talán a legfontosabb faktor ahhoz, hogy a közönség is így tegyen.

Fénypont: Smokers Outside the Hospital Doors, Papillon

3.) Bastille (08.12 - Main Stage)

A Bastille-t mindig egy élmény élőben hallani: a 2014-es Sziget és az idei exeteri Big Weekend után harmadszorra láttam koncerten, és szokás szerint minden percet élveztem. A banda nagyon jól játszik, felszabadult és boldog számaik nagyon illenek a fesztiválok hangulatához, és a színpadképben is mindig mutatnak valami különlegeset. Dan ezenfelül az egyik kedvenc frontemberem: azon kívül, hogy tényleg nagyon jól énekel élőben is, és hogy neki van a legszebb brit akcentusa a világon, nagyon energikus, és ezzel a közönséggel nagyon jó kapcsolatot tud kialakítani már az első szám alatt is.

Az előadás egyébként nem tért el sokban a 2014-estől abban, hogy megint felkerültek a színpadra az óriási dobok, Dan a közönség felét lepacsizva újfent megmászta a hangosítótornyot, és a Bad Blood mint nyitó-, valamint a Pompeii mint záródal meghozta a kívánt hatást. Amiért azonban mégis ez volt a legjobb Bastille-koncert a három közül, amin voltam, az, hogy az együttes új dalainak mindegyike nagyságrendekkel jobb mint a Bad Blood bármely dala. Most nem fogok belekezdeni abba, hogy mennyire várom a Wild World-öt, amit szeptember 9-től lehet majd hallani, valamint abba, hogy szerintem akár az év albuma is lehet a Bastille második lemeze, de egy pár szót szeretnék szánni annak, hogy az élőben már hallott új számok mennyire zseniálisak. A Fake It már első hallásra a kedvenc dalom lett az együttestől, a The Currents és a Blame annyira nagyot szólnak élőben, hogy úgy buliztam és üvöltöttem végig őket mintha már évek óta ismerném a számokat, a Two Evils közben végig a hideg futkosott a hátamon.

Őszintén nem értem, hogy ez a zseniális banda miért ne érdemelte volna meg a headline időt a nem sok érdeklődést keltő Manu Chao helyett, de összességében örülök neki, mert így megnézhettem az Editors már feljebb említett koncertjét.

Fénypont: Fake It, Two Evils

2.) Years & Years (08.15 - Main Stage)

A Years & Years Szigetes fellépésének bejelentése kapcsán érzett örömömet egy kicsit elhomályosította februárban, hogy ugyanazon a napon az is kiderült, hogy kedvenc bandám, a Muse is érkezik Budapestre. Csak akkor realizáltam igazán, hogy hallani fogom a triót élőben, amikor már ott álltam a nagyszínpad előtt hétfőn délután négykor.

Sokak számára meglepő lehetett, ahogy a frontember, Olly Alexander vitte a showt, és ezért a közönség jelentős része csak az első sokk kiheverése után kapcsolódott be a koncert élvezésébe, én azonban már májusban is láttam a bandát, így az első másodperctől kezdve átadhattam magam a bulinak. Olly egyébként minden Years & Years koncert legjobb pontja, az ember egy igazi jelenség, ahogy korlátok nélkül táncol, ahogy az egyik legaranyosabb és legközvetlenebb előadó a bolygón, és ahogy tökéletes magyar kiejtéssel köszöni meg a jelenlévőknek a tapsot. További jó pont, hogy a brit fiúk számai tökéletesek egy fesztiválra (habár úgy gondolom - és az érdeklődők száma is alátámaszt - , egy későbbi idősávba jobban illettek volna), a gyönyörű zongorával kisért Eyes Shut-on kívül egy pillanatig nem állt le a pörgés.

Fénypont: Take Shelter, Ties

1.) Muse (08.13 - Main Stage)

Álltalában szeretek a listáimon meglepetést okozni egy olyan első helyezettel, amire senki sem számított. Ezúttal ennek a szokásomnak nem tudok adózni, ugyanis aki akár csak egy kicsit is ismer, az tudja, hogy gyakorlatilag a Muse miatt vettem meg a bérletemet az idei Szigetre, és a brit együttes az öt kedvenc előadómban határozottan benne van. Mindezt leszögezve el kell mondjam, hogy a banda Szigetes fellépése kellemes meglepetésként ért. Tavaly már láttam őket fesztiválon, ahol - habár a szokásos bravúrral játszottak - nem kommunikáltak a közönséggel, és nem erőltették meg magukat a színpadképpel sem. Ez azonban a Szigeten másképp volt: látványos fények és háttérvetítések vakították el a nézőket végig a 90 percen keresztül, Matt pedig - aki 2012-es pesti koncertjük alatt azt se tudta, hol van - még egy-egy magyar szót is benyögött. Az idei fesztiválturnénak további előnye volt a tavalyihoz képest, hogy a banda a legtöbb helyen a Butterflies & Hurricanes-hez vagy az Assassin-hoz hasonló kuriózumokat is játszott; Pesten azonban ezt nem tudtuk sajnos kiélvezni, ugyanis itt a kevésbé ritka Map of the Problematique-kal töltötték ki a lyukat a setben. Itt megjegyezném, hogy nem mondhatom, hogy nem örültem ennek a választásnak, a Map ugyanis a kedvenc Muse-dalom, és minden koncerten, amikor hallom, 4 perces tömény katarzist jelent számomra, amikor az első másodperctől az utolsóig a fejemet fogom a gyönyörtől - de azért mégis csak jó lett volna hallani egy dalt, amit még soha.

A Muse Szigetes koncertjükön összességében a tavaszi arénaturnéjuk egy kissé leegyszerűsített változatát mutatta meg a rajongóknak - ugyanazok a háttérivideók mentek mint a Drones World Tour-on, azonban az átlátszó és futurisztikus holoscreenek helyett sima kivetítőoszlopokon; ugyanazt a fénytechnikát hozták magukkal, csak a körbe-körbe repülő drónok nélkül; ugyanazokat a konfettiket szórták, csak nem egy 360-fokos színpadról a szélrózsa minden irányába. Mivel a Muse márciusi brüsszeli koncertje életem legjobbja volt, és ez sok elemet áthozott abból, illetve mivel a második sor közepén felejthetetlen buli volt végig a koncert alatt, egyértelműen a teignmouthi banda vitte el számomra az idei Szigetet.
Fénypont: Plug in Baby, The Handler, Map of the Problematique