Az elmúlt másfél hétben a mainstream R&B/pop műfajban rengeteg fontos esemény történt. Kijött Rihanna régóta várt új albuma, az ANTI, és Beyoncé visszatérő kislemeze, a Formation. Mielőtt belekezdek, mindkettő előadóról fontosnak találom megjegyezni, hogy annak idején nagyon szerettem őket. A Rated R-t és a Talk That Talk-ot mai napig imádom, Beyoncé koncertje pedig az egyik legjobb, amin valaha voltam. Azonban ez a két új alkotás annyira kiakasztotta nálam a mércét, hogy úgy döntöttem, év végi listáim után több mint egy hónappal visszatérek ide, és megosztom véleményem ezekről az úgynevezett zeneművekről.
Rihanna - ANTI
A barbadosi énekesnő albumától eleinte se vártam sokat: már az Unapologetic-nek is csak a fele volt hallgatható, legutóbbi kislemezei, a 4 5 Seconds, a Bitch Better Have My Money, és a Work alapján pedig végleg eltemettem rajongásom Rihanna iránt. Azért, mivel a diszkrimináció csúnya dolog, és mindenki megérdemel egy esélyt, meghallgattam az énekesnő várva várt és régóta halogatott nyolcadik albumát.
A röhögőgörcs körülbelül a tizedik másodpercben fogott el, ugyanis az első dal, a Consideration érthetetlen és konzisztens dallamot teljesen hiányoló szövege olyan gyönyörű harmóniába elegyedik a szakszóval "experimentális", az én szavaimmal viszont igénytelen alappal. Az album mélypontját azonban egyértelműen a félig interlude James Joint hozza meg, ami olyan disszonáns, hogy legszívesebben Van Gogh nyomdokaiba lépve levágtam volna nem csak egyik, hanem mindkét fülemet. A dal egyetlen jó pontja, hogy csak alig több mint egy percig tart. Továbbmenve a Kiss It Better az egyetlen olyan szám a lemezen, amihez komoly reményeket fűztem, mivel Natalia Kills írta. Ki is emelkedett az album förtelméből, azonban még így is a brit énekes legrosszabb szerzeménye, ami valaha felvételre került. A Work-öt már kislemezként is hallhattam, így utálhattam, de azért azt fontosak tartom megemlíteni vele kapcsolatban, hogy Rihanna-nak régen gyönyörű, tiszta, különleges hangja volt, ezen a felvételben pedig csak egy a visítás és nyerítés közötti hangot hallatt végig, és egyetlen éneklési kísérlete (mely csak egy hümmögés) is hallhatóan autotune-nal van kezelve, hogy tiszta legyen. A dalt magát pedig véleményem szerint nem szükséges véleményeznem, mert ez a buzzfeed poszt tökéletesen megteszi. Innentől fel is adom a próbálkozást, hogy a dalokat egyesével véleményezzem, mert ugyanebben a mélységben mozognak, csak még elválasztani is nehezemre esik őket. Az enyhülést a Never Ending hozza meg, ami végre már az átlagos besorolást megüti a szememben. Utána hasonló színvonalú, hallgatható balladák jönnek a sima verzió legvégéig, melyek habár a Good Girl Gone Bad vagy a Rated R legrosszabbjai lettek volna, erről az albumról kiemelkednek. A deluxe verzió három száma viszont ezek helyett is módfelett kiakasztó. A Goodnight Gotham-ben Rihanna konkrétan semmit nem működik közre, ugyanis a Florence + the Machine Only If for a Night-jának egy két perces mixét tartalmazza a dal. Ezután a Pose visszatér a második dal szintjéhez. Emlékszem a beszélgetésemre egy hardcore-rajongó barátommal még 2010-ből, amiben azt mondta, hogy ő akkor is szeretné Rihanna-t, hogyha egy 3 perc hosszú sípolásra mondogatná a "bitch" szót. Hát, Isten meghallgatta ezen barátom imáit, ugyanis a Pose konkrétan ezt kínálja a bátor és kitartó hallgató számára.
Összességében azt kell, hogy mondjam, hogy Rihanna az ANTI-val nem csak pályafutása legotrombább és legigénytelenebb albumát hozta össze, hanem a legfülsértőbb zenei alkotást is, amit valaha hallottam, disszonáns dallamaival, vinnyogó hangjával és érthetetlen/értelmetlen szövegeivel.
Beyoncé - Formation
Alig pár nappal Rihanna meglepetés-albuma után Beyoncé, mintha csak képen akarta volna vágni riválisát, szintén a semmiből megjelentette visszatérő kislemezét, a Formation-t, melyet értelemszerűen rögtön hatalmas visszhang fogadott. Habár B száma nagyságrendekkel jobb mint bármelyik szám az ANTI-n, azt kell mondjam, nincs zenei értéke. Egy monoton taktusra mond fel a világ egyik legtehetségesebb énekesnője csak félig értelmes taktusokat, melyek között szerepelnek az "aligator", a "black Bill Gates" és az "I slay" kifejezések.
A videó ellenben kifejezetten jó lett: szépen van megrendezve, a koreográfia Beyoncé-tól megszokott módon végtelenül profi, és hiba vagy zenei elcsúszás nélkül van előadva. A megjelenést nem sokkal követő Super Bowl-os fellépésen is visszaköszönő táncmozdulatok élőben még nagyobbat ütöttek, és Bey megint lenyűgözött előadói tehetségével. Éppen ezért annyira szörnyű, hogy ez a zseniális tehetség ilyen dalt ad ki, amikor olyan mesterművei is vannak mint az I Was Here, a Halo, vagy a gyorsabbak közül a Partition.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése